hetilap

Fotó: Somorjai László

Az édesapja akkor került először összetűzésbe a kommunista hatalommal,
amikor firtatni kezdte a Rajk-per igazságtalanságát. A családjukban is
beszédtéma volt, hogy a Rákosi-rendszer kezdett nagyon durva irányt venni?

–Erre inkább édesanyám elbeszéléséből emlékszem: apámat 1955 végén zárták ki
a pártból, fegyelmi eljárással megszüntették a tagságát, és ez a baráti körben
is téma volt. Apám egyébként a Rajk László vezette Belügyminisztériumban
dolgozott, azt hiszem, a karhatalmi osztály vezetőjeként, mert a jogi
végzettsége alapján 1945-ben rögtön erre a területre került.

Szerintem egyébként a Rajk-perben csak azért nem ítélték el, mert a világháború
idején a szegedi Csillag börtönben tbc-t kapott, és a betegség miatt éppen
szanatóriumban volt Rajk tárgyalásakor.

1956-ra ugorva, nyilván vannak emlékei. Mennyire tartották megnyerhetőnek a
forradalmat, emlékszik ilyenekre?

–Egy nyolcéves gyerekkel nem tárgyalták meg, hogy állnak ezek a dolgok. Az
édesanyám szavaiból úgy tűnt, hosszú ideig reménykedtek abban, hogy ez
megfordítható, hiszen Nagy Imre teljesen legális miniszterelnök volt.

Novemberben menekültünk a jugoszláv nagykövetségre, majd onnan szállítottak el
Romániába. Még ott, Sznagovban is tárgyalási pozícióban voltak Nagy Imréék. ’56
december elején érkeztünk Sznagovba, és őket – a férfiakat – csak ’57 március
végén tartóztatták le, tehát hónapokig tartott az az átmeneti periódus, amikor
még Budapesten sem tudták, hogyan dől el ez a dolog, és visszakerül-e Nagy Imre
a miniszterelnöki pozíciójába, amiről soha nem mondott le, még az utolsó szó
jogán sem.

Hányan voltak összesen fogságban?

–Negyven körül: férfiak, asszonyok és tizenhárom gyerek.

Milyen körülmények között éltek?

–Romániában két évig voltunk: az első három-négy hónap során, amíg le nem
tartóztatták a férfiakat, kifejezett luxuskörülmények között éltünk: a sznagovi
épület, ahol elszállásoltak, egy párt- és kormányüdülő volt, külföldi vendégek
fogadására szolgál a mai napig.

Amikor aztán a férfiakat letartóztatták és hazahozták Budapestre, minket pár
napos késéssel összepakoltak, és elvittek Pitestibe. Ez a hely kőolaj- és,
földgáz-termelésről és a cigarettagyártásról híres. Ott sem a városban laktunk,
hanem kint, egy vadászkastélyban, ’57 késő őszéig. Ebben az időben nemcsak
nekünk, de senkinek a csoportból nem volt információja arról, hogy mi történt a
férfiakkal, akiket Sznagovból elvittek.

Hogy történt, mikor elvitték őket, elbúcsúzhattak a családtagoktól?

–Az édesapám már akkor különleges elbírálásban részesült, valószínű tudott
dolog volt az ő hozzáállása, az ő természete, hogy hajthatatlan bizonyos
kérdésekben, hogy nem hajlandó semmiféle tárgyalásra.

Felszólítottak egy reggelen, hogy pakoljunk össze. Édesanyám akkor összepakolt,
engem és a kisöcsémet kiküldött az udvarra játszani, amíg ők apuval végeznek a
kipakolással. Akkor jött érte egy gépkocsira való fegyveres valamilyen
államvédelmi tiszttel, aki aztán letartóztatta édesapámat, és elvitték. A
búcsúzás annyi volt, hogy mindenkit megcsókolt, megsimogatott, és elment. Akkor
láttuk őt utoljára, én is, édesanyám is, soha többet nem láttuk, egy levelet nem
kaptunk tőle többet.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek