TU–160-asok
Vlagyimir Putyin akkori orosz elnök, főparancsnok 2007. augusztus 17-én kelt
utasítására a távolsági légierő gépei felújították demonstratív járőrözésüket a
Jeges-tenger, az Atlanti- és a Csendes-óceán, valamint a Földközi-tenger
nemzetközi vizei fölött, gondosan ügyelve arra, hogy egyetlen állam légterét se
sértsék meg. Ezt a járőrözést a hidegháború időszakában mindkét szuperhatalom
gépei, nukleáris bombákkal a fedélzetükön, rendszeresen folytatták a másik
határai közelében. Az oroszok, akik a nyolcvanas években arra hivatkoztak, hogy
ez a tevékenységük válasz az amerikai robotrepülőgépek európai telepítésére,
1993-ban felfüggesztették bombázóik légi járőrözését, egyebek között azért, mert
már elegendő üzemanyaguk sem volt hozzá. Ugyancsak sokéves szünet után, idén
januárban az orosz flotta viszonylag kiterjedt hadgyakorlatot tartott a
Földközi-tengeren. Júniusban Vlagyimir Samanov altábornagy, az orosz fegyveres
erők kiképzési főcsoportfőnöke bejelentette, hogy válaszul az amerikaiak
nagyszabású alaszkai hadgyakorlatára orosz részről felújítják tengeri és légi
katonai tevékenységüket a Jeges-tenger térségében.
Szinte ezzel egy időben a moszkvai Izvesztyijában orosz katonai szakértők
felvetették, hogy hadászati bombázóik kubai légi támaszpontokat vehetnének
igénybe. Pjotr Gyejnyekin hadseregtábornok, a légierő volt főparancsnoka úgy
nyilatkozott, hogy ez megfelelő válasz lehetne arra, hogy az Egyesült Államok
rakétaelhárító rendszert kíván telepíteni Lengyelországba és
rádiólokátor-rendszert Csehországba, vagyis közel az orosz határokhoz. Leonyid
Ivasov vezérezredes, a védelmi minisztérium volt nemzetközi együttműködési
főcsoportfőnöke annak a véleményének adott hangot, hogy a kubaiak nem
elleneznék, ha az oroszok ismét megnyitnák Lurdesben 2001-ben bezárt
rádiótechnikai felderítőbázisukat. A kubai légi támaszpontot az utóbbi időben
modernizált, az orosz pilóták által Fehér Hattyúnak becézett Tu–160 és a
NATO-kódnevén Medveként emlegetett Tu–95MSz hadászati bombázók vehetnék igénybe.
Igaz – fejtették ki a szakértők –, ezek a gépek a Szaratov melletti
támaszpontjukról felszállva képesek légi utántöltéssel elérni az Egyesült
Államokat, de a visszaútjukhoz szükséges tartálygépeknek mindenképpen szükségük
lenne egy kubai bázisra. Érthető, hogy mindenkinek az 1962-ben kirobbant kubai
válság jutott eszébe, amikor a világ a nukleáris világháború szélére sodródott
azt követően, hogy a Szovjetunió az Egyesült Államokra irányzott közepes
hatótávolságú rakétákat telepített (majd vont vissza az amerikai válasz
hatására) Kubában.
Norton Schwartz tábornok, az amerikai légierő vezérkari főnökjelöltje a
washingtoni kongresszusban tartott meghallgatáson kijelentette, hogy az orosz
hadászati bombázók kubai állomásoztatása túlmenne azon, ami az Egyesült Államok
számára eltűrhető. Kuba volt első számú vezetője és jelenleg is első számú
tekintélye, Fidel Castro egy weboldalon (!) csak annyit jegyzett meg, hogy Kuba
nem köteles magyarázatot adni vagy bocsánatot kérni amiatt, hogy a szigeten
földi kiszolgálás céljából orosz bombázók szállnának le. Az amerikai védelmi
minisztérium szóvivője azonban – Schwartz tábornoktól eltérően – fölöttébb
mérsékelt választ adott, amikor az újságírók erről kérdezték, míg a
külügyminisztérium képviselője egyáltalán nem volt hajlandó kommentálni az
Izvesztyijában megjelent nyilatkozatokat. Nyilván azért, mert Washingtonban
közben felmérték, hogy közönséges blöffel, a legjobb esetben is csak
próbaléggömb felengedésével állnak szemben, hiszen kizárólag nyugállományú orosz
tábornokok pendítették meg a kubai támaszpont ügyét. Különösen megnyugodtak a
kedélyek Washingtonban, amikor az orosz védelmi minisztérium illetékese, Ilsat
Bajcsurin szóvivő kerek perec kacsának és dezinformációnak nyilvánította a
hadászati bombázók kubai támaszpontra telepítésének hírét, majd – némileg
váratlan fordulattal – azt állította, hogy az ilyen híreket azok a „bizonyos
körök” terjesztik, amelyek maguk létesítenek katonai támaszpontokat és
objektumokat Oroszország körül.
A Frankfurter Rundschau kommentátora szerint „Moszkva növekvő agresszív
retorikája ellenére sem igen szánja el magát egy új fegyverkezési hajszára”. A
német lap idézi Alekszandr Golc független orosz szakértőt, aki szerint a Kremlt
katonai értelemben eleve nem nyugtalaníthatja az amerikaiak lengyelországi
rakétaelhárító rendszerének telepítése. Hiszen mindössze tíz elfogórakétáról van
szó, míg az oroszok még 2012 után is 1700-2200 nukleáris rakétával fognak
rendelkezni, tehát egy esetleges háború esetén az amerikaiak igazán nem mennének
sokra a lengyelországi elhárító rendszerükkel.
Ugyanakkor nem kétséges, hogy Moszkva valamilyen oknál fogva mégiscsak
szükségesnek tartotta a kubai telepítés ötletének bedobását a köztudatba. A
kezdeményező Izvesztyija ugyanis a Gazprom vagyis a Kreml kezében van, ezért a
saját szakállára aligha kezdett bele ebbe a játékba. Az semmiképpen sem
vitatható, hogy Moszkva megelégelte az Egyesült Államok egyoldalú lépéseit. (A
nyolcvanas évek végén Washington még azt ígérte, hogy a NATO nem fog
terjeszkedni kelet felé, mára pedig nemcsak a volt Kelet-Németország területét
vonta be hatókörébe, nemcsak a kelet-közép-európai és a balti államokat tudhatja
tagjai között, hanem javában munkálkodik azon, hogy Ukrajnát és Grúziát is
felvegye a katonai szervezetbe.) Oroszország görcsösen küzd az ellen, hogy
bekerítsék. Medvegyev elnök a múlt hónapban világosan megmondta a G8-ak
csúcsértekezletén, hogy Oroszország nem fogja szó nélkül tűrni az ezt célzó
amerikai lépéseket. S mivel az elmúlt években – az olaj- és földgázkiviteléből
származó bevételnek, de más tényezőknek köszönhetően is – számottevően
megerősödött, a jelcini téli álmából felébredt és nyújtózkodni kezdő orosz medve
valóban igyekszik, ha nem is szuper, de legalábbis olyan nagyhatalomként
fellépni a nemzetközi porondon, amely nem hagy magával packázni. Egyben a Kreml
saját állampolgárai felé is a magabiztosság jeleit akarja sugározni: a mérsékelt
kardcsörtetés nem kis részben a hazai közvéleménynek szól.
Az Egyesült Államok viszonylag nyugodtan fogadja az „aszimmetrikus válaszra”
vonatkozó és más hasonló orosz reagálásokat. Ami Washingtont inkább izgatja, az
a „mellékhadszíntereken” adott, valóban aszimmetrikus, de húsba vágó moszkvai
válasz: a nagy mennyiségű orosz haditechnika és a vele járó katonai
kiképző-személyzet megjelenése a nyugati féltekén, Venezuelában és talán még
inkább a rendkívül korszerű, hatékony orosz légvédelmi rakétarendszerek
szállítása Iránnak.
2008. 08. 08. (XII/32)
