Ő nyitotta meg számunkra a kommunizmuskori Oroszország történelmét, méghozzá
annak is a legfélelmetesebb alkotóelemét – a Szovjetunió Kommunista Pártja által
a saját és más népekkel szemben alkalmazott terror leírását.
A Szovjetunió lakosainak idősebb nemzedéke természetesen tudott a repressziók
létezéséről, ugyanakkor az emberek még a Hruscsov-féle rehabilitáció után sem
mertek erről beszélni. Hiszen a sztálini hóhér, Lavrentyij Berija és néhány
állambiztonsági főtiszt büntetését leszámítva senkit nem vontak felelősségre a
terrorrendszer kidolgozói vagy csatlósai közül. Attól féltek, hogy visszajön a
terror. Ezért hallgattak a bűntettek tanúinak milliói. Az első, aki megsértette
ezt a hallgatást, és beszámolt a szovjet rezsim bűntetteiről őszintén,
Alekszandr Szolzsenyicin volt.
Az állami terror keretei között élő emberekről szóló tudósítást Szolzsenyicin
nem a Gulag szigetcsoport című regényével kezdte. Az Ivan Gyenyiszovics egy
napja című kisregénye volt az első. 1962-ben publikálták a hatóságok
engedélyével a Novij mir (Új világ) című folyóiratban.
Szolzsenyicin műve egy olyan orosz ember életéről szólt, aki koncentrációs
táborba kerül. Ezért vált szimbolikussá a folyóirat címe is, hiszen a
koncentrációs tábor az új világ szükségszerű kellékeként lépett elő. Pont így
tálalta a Szovjetunió a nézőpontját, szembeállítva a másik, kapitalista
világgal.
Akkortájt a Szovjetunió lakosai már együttérzéssel és felháborodással olvastak a
német lágerekben, Dél-Afrikában és Dél-Amerikában elkövetett terrorról. Ekkor
jelent meg az egyszerű szovjet emberről szóló elbeszélés. Nem volt itt
krematórium, mint a németeknél a második világháború alatt. Viszont ugyanúgy
mindennap leselkedett a halál mindenhonnan, fagytól, munkától, kivégzéstől.
2008. 08. 22. (XII/34)
