Pfeifer a magyarországi demokratikus ellenzék bécsi hangja volt a
hetvenes-nyolcvanas években, de Budapesttel már tízéves kora óta szoros
kapcsolatban áll: szülei az Anschluss elől menekülve 1938-ban érkeztek
Magyarországra. Hosszú ideig Izraelben élt, majd visszatért Ausztriába, és itt
lett újságíró. Karl Pfeifer a Hetek megalapítása óta lapunk bécsi tudósítója.
Néhány éve egy interjúban arra a kérdésre, mi ösztönzi arra, hogy jóval a
nyugdíjkorhatár felett is lankadatlanul írjon és küzdjön, így válaszolt:
„Bevallom, élvezem az újságírást. Először is konstruktívan kiélhetem az
egészséges agressziómat. Nekem például gyűlöletes a rasszizmus vagy a fasizmus,
de nem megyek oda egy nyilas suhanchoz, hogy behúzzak neki kettőt, inkább
megírom. Egyszer láttam a Keleti pályaudvarnál teljes ünnepi díszben egy magyar
fasisztát, csizmával, árpádsávos zászlóval, mindennel. Odamentem hozzá, és
megkérdeztem németül, hogy lefényképezhetem-e. Kérdezte, honnan jövök. Mondtam,
hogy Ausztriából. »Sehr gut – mondta széles mosollyal. – Rendben, fényképezzen.«
Aztán írtam a kép mellé egy rövid cikket, pedig a legszívesebben felpofoztam
volna. Ezek a nemzeti szamarak, hadd hívjam őket így, pontosabban fogalmazva
nemzetieskedő szamarak tulajdonképpen saját országuknak, társadalmuknak okozzák
a legnagyobb bajt. Lehet, hogy ezek miatt az újkori árpádsávos heccelődések
miatt éppen most dönti el valahol egy egyetemet végzett fiatal, aki mellesleg
nem is kell hogy zsidó legyen, hogy nem akar ebben az országban élni, mert
Angliában vagy Amerikában sokkal jobb fizetés mellett, nyugodtabb körülmények
között lehet boldog. A normális pedig az lenne, hogy mindenki ott éljen, ahol
otthon van, akár magyar vagy német, akár osztrák vagy izraeli legyen is. Ezért
írok.”
Nyolcvanadik születésnapod alkalmából még sok emlékezetes cikket és jó
egészséget kívánunk, Karl.
2008. 08. 22. (XII/34)
