Hivatásosként Magyarországon is a legjobbak között volt: terrorelhárító,
rohamrendőr. Miért érezte mégis úgy a rendszerváltáskor, hogy kívül tágasabb?
– Ezt az időszakot nagyon zavarosnak láttam, nem akartam – ha a parancs úgy
szól – fegyvertelen emberekre lőni. A bűnözők egyenesen az utca bohócainak
néztek bennünket, bár ez ma még inkább így van. Mindemellett egy magánéleti
trauma is arra indított, jobb, ha megyek. Leszereltem, és bejelentettem a
rendőrségen, hogy légiós leszek. Kinevettek, mondván, hogy kicsi vagyok és
alacsony, de akkor már ott lapult a zsebemben a vonatjegy. Másnap indultam
Párizsba. Egy hétig gyűjtőtáborban voltam, és amikor összejött a megfelelő
létszám, Marseille-be vittek, onnan pedig az Aubagne légiós kiképzőközpontba.
„Tetőtől talpig” orvosi vizsgálat következett, és minden szavunkat ellenőrizték.
Még Orosháza térképét is ismerték. Ott születtem.
Azonnal szembesült a légiósregények hangulatával?
– Aki megfelelt a kivizsgáláson, beléphetett a megtörés folyamatába, melyet
alantas, sziszifuszi munkákkal kezdtek. Az egy évig tartó alapkiképzést
agymosásnak hívtuk. Az utolsó kiképzési szakaszban a Pireneusokban voltunk egy
farmon, ahol szó szerint állati szintre süllyesztettek. Állandó volt a kínzás és
a verés, a kiképzők hangulata szerint. Egy lengyel srácot úgy megvertek, hogy
beszakadt az arca és megvakult. Az egyik társunk futás közben elesett, arccal a
pocsolyába. Nem lehetett megállni segíteni, jönnie kell, vagy ottmarad.
Infarktust kapott és belefúlt. Volt köztünk egy kétméteres kanadai favágó,
bivalyerős, hatalmas fenyőrönkökkel rohangált, amit más alig tudott
megmozdítani. Ha a kiképzők ráordítottak, félelmében elsírta magát. A francia
nyelvet is veréssel tanították. Hamar megértettünk hát mindent, de jól beszélni
csak két év után tudtam. Én jobban tűrtem másoknál a verést, mert előtte
tizenkilenc évig kungfuztam. Amúgy sportolás közben is vertük egymást, élesben
ment a küzdelem, a léleknek és a testnek is bírnia kellett. A légiós kiképzésen
nemcsak elszenvedni kellett megtanulni, hanem ölni is, mindegy, ki áll az útban:
anya, gyerek
A záróvizsgán kétszázhetven méteres egyenetlen terepen kellett
végigkúszni, közben síkban lőttek ránk. Nem lehetett hibázni. Többen ott haltak
meg.
Mindezek után milyen emberi értékek maradnak a légiósjelöltben?
– A kiadott parancs, a feladat érzés nélküli végrehajtása a legfőbb érték.
Nem vagy ember, hanem egy programozott végrehajtó, gyilkológép. Az emberi élet
ekkor már nem érték, sem a sajátod, sem a másoké. Csak eszköz.
2008. 09. 19. (XII/38)
