Újpalota hatalmas toronyházai között még az egyre hidegebbé váló téli időjárás sem riasztja vissza az itt élő fiatalokat attól, hogy jól megszokott helyeiken, a sokszor sivárnak tűnő játszótereken vagy a lombjukat vesztett fák alatti parkok graffitivel telepingált padjain töltsék délutánjaikat. A közösséghez tartozás vágya vagy éppen az igazi szerető otthon hiánya hozza össze és viszi ki az utcára a kamaszok e jellegzetes csoportjait. Azt a társaságot, ami talán nem is létezhet cigaretta, ital vagy a legrosszabb esetben drog nélkül. Megismerni sem könnyű a sajátos gesztusokban kifejeződő, különleges, zárt világukat. Kívülállóként közéjük férkőzni, elnyerni bizalmukat, esetleg tanácsot adni, segítséget nyújtani nekik szinte lehetetlennek tűnő feladat.
A XV. kerület az egyik első volt a városban, amelyik fontosnak tartotta, hogy a kerületi családsegítő ne csak irodákban működő információs, tanácsadó- és jogsegélyszolgálattal próbálja segíteni e korosztályt, hanem saját közegükben, az utcán is felkeresse őket. A Mufti, azaz a Munkanélküli Fiatalok Tanácsadó Irodájának Kontyfa utcai helyiségében beszéltem meg találkozót a kerület egyetlen utcai ifjúsági szociális munkásával, Kis Bencével. Mint mondja, a törvény ajánlása szerint az utcai ifjúsági szociális munkásoknak párban kellene dolgozniuk. Ez lenne az optimális. Így a női és férfi szerepek mintát adhatnának a gyerekek számára. Státuszhiány miatt azonban erre nincs lehetőség. Az utcán csellengő srácok többnyire tizenhárom és húsz év közöttiek. Az eltelt évek azt mutatják, hogy egyre fiatalabb arcok tűnnek föl az ide-oda kóborló bandák tagjai között.
„Akikkel én foglalkozom, azokat nem kérdezik meg, hogy éppen mit is csinálnak, hova mennek. Leengedik őket a házból, és ezzel vége is!” – Kis Bence szerint ez itt a lakótelepen jól kivehető, de mindez nem csak a környékkel van összefüggésben. „Sajnos általános jelenség, hogy nem figyelünk oda sem egymásra, sem a gyerekre. Nem beszélgetünk velük, nem hallgatjuk meg a problémáikat. Nem reagálunk rájuk kellőképpen, vagy ha igen, többnyire rosszul tesszük ezt. Nem a tévét kéne nézni állandóan! Sem a szülőknek, sem a gyerekeknek! Sok kutatás volt Magyarországon arról, hogy ha még együtt is tévéznek a családok, az ott látottakat sem beszélik meg a gyermekeikkel.”
2008. 12. 31. (XIII/1)
