hetilap

A kormány nyíltan nem támadja ugyan az intézményeket, de anyagilag ellehetetlenítik a működésüket a racionalizációra hivatkozva. Csendes csaták folynak a végeken, a számok küzdenek az érzelmekkel: becslések szerint tavaly mintegy száz kis iskola kapujára került lakat, és több százat fenyeget a megszűnés réme.
Az előírt és egyre csak szigorodó létszámkövetelményektől elmaradó iskolákat be kell zárni, fenntartásuk költségeihez a kormányzat egyre kisebb mértékben hajlandó hozzájárulni, sokkal nagyobb összeget fordítanak arra, hogy az önkormányzatokat az iskola-központosításban tegyék érdekeltté. Több mint harmincmilliós kiegészítő támogatás jár egy százötven fős iskola felszámolásáért, nem is beszélve arról, hogy a legtöbb pályázati lehetőségből kizárták a kicsiket és azokat, akik „vonakodtak a társulástól” – sorolja a burkolt kormányzati üzenetek sorát B.-né, az egyik dél-békési kistelepülés még működő iskolájának igazgatónője. Az iskola mű­ködtetése szinte megoldhatatlannak látszó feladat elé állította az önkormányzatot, ezért a polgármester és a testület egy része engesztelhetetlen indulatokat táplál az igazgatóval és a szülői munkaközösség szemben, mert úgymond tönkreteszik a falut az iskola erőn felüli működtetésével.
„A nyáron mindent lezsírozott a polgármester, társultunk volna a szomszéd településekkel, és a gyerekeink oda jártak volna iskolába, de a szülők mellénk álltak a kérdésben, és egyelőre maradt az iskola, hogy meddig, azt senki nem tudja” – mondja az igazgatónő, félve, mert nem akar a bezáráspártiaknak muníciót adni egy interjúval. Az egyik szomszéd település, Csabaszabadi polgármesteréhez irányít, ahol már három éve bezárt az iskola.
A polgármester asszony, Szeverényi Attiláné nem köntörfalaz: az alig négyszáz fős kistelepülésnek nem volt más választása, be kellett zárni az iskoláját. A döntést nem ő hozta meg, de a testület előtt nem volt más lehetőség, a normatívák és a csökkenő gyereklétszám kényszerpályára állította őket. A falu még ma, a döntés végrehajtása után sem emésztette meg az ügyet. Sanyi bácsi, aki a nyugdíjazása előtt pedagógusként dolgozott, a döntést a község megszűnéseként aposztrofálja, és a közelmúlt eseményeire emlékeztet. A központosítás kísérlete egyszer már kudarcot vallott vidéken, a hetvenes években a tervezők által céltalannak, azaz jövőtlennek ítélt falvak lakói ezerszámra költöztek az újonnan épített ipari városokba. A kádári kormányzat az erőszakos iparosítás szovjet mintáját követve cselekedett, nem nézve a kényszerű migráció rengeteg szenvedéssel járó következményét, aminek a végén a hibás gazdaságfejlesztési stratégia máig ható válságba vitte az országot – mondja az idős pedagógus.
Az Európai Unió vidékfejlesztési politikája a kistelepülések esélyeit éppen egy jó karban tartott, lakó- és munkahelyként vonzó, megfelelő szolgál­ta­tásokkal ellátott vidéki Magyar­országban határozza meg. A mindenkori kormányzatok dolga ebbe az irányba fejleszteni, megragadni az unió kínálta lehetőségeket, és nem a falvakat kellene eltüntetni, hanem a falusi és a városi élet minősége közti különbséget kell felszámolni. Sándor bácsi szerint most ehhez szinte minden hiányzik, de az uniós pénz segítségével mindez előteremthető, kivéve a tudást, a tanulást. „Ha a kultúrát tarra vágják, az lassabban éled újjá, mint az erdő” – idézi az idős pedagógus a híres mondást, ezért az iskola népességmegtartó jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ahol már óvoda sem működik, vagy csak alsó tagozatot indítanak, onnan a gyermekes családok hamar elköltöznek. Akit nem kötnek érzelmi szálak, nem odahaza végezte el az általános iskolát, felnőttként is máshol fog élni – mondja Sándor bácsi.
Az iskolák védelmében sok helyen összefog a helyi társadalom. A szülők összefogása, a képviselő-testület áldozatvállalása sok iskolát megment. Volt, ahol lakásépítéssel, sokgyermekes családok betelepítésével biztosították a megkívánt csoportlétszámot. „Ahol nincs képzett és képezhető, szülőföldjéhez ragaszkodó ember, ott nem fejlődik sem a me­ző­gaz­daság, sem az idegenforgalom, sem az ipar” – állítja Kovács Teodóra, Rábacsécsény polgármestere. A község „településmentő” akcióba kezdett tavaly ősszel: sokgyermekes családokat költöztetnének a faluba, ezzel megmentve az iskolát a bezárástól.
„Az iskola az egyetlen közösségszervező, kultúraközvetítő intézmény ezeken a településeken. Különös jelentősége van a tanárok és a szülők közötti kapcsolatnak a gyerekek tanulmányai szempontjából. Amennyiben a gyerekkel baj van, és a szülő nem keres meg, hát elmegyek én hozzá” – mondja a polgármester-pedagógus, aki nem veszi fel a fizetését, hogy a tanároknak tudjon bért fizetni. A hatszáz lelkes falucska évi költségvetése mintegy százmillió forint – ebből az iskola fenntartására közel negyvenöt milliót áldoznak.
Az oktatási tárcától – ígéretük ellenére – lapzártánkig nem kaptunk választ kérdéseinkre.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek