Marikáék öt évvel ezelőtt költöztek a Holt-Tisza parti hétvégi házba. Férje súlyos beteg volt, és a környezetváltozástól, na meg a jó levegőtől várta a gyógyulást. Egy évre rá azonban a betegség elhatalmasodott, és felesége özvegyen maradt.
Igaz, a 38 ezer forintos rokkantnyugdíjból még a boldogabb időkben sem vetette fel őket a jólét, a 19 ezer forintos özvegyi támogatás azonban már csak egy évig járt. Ezután anyagi forrás nélkül maradt az asszony. „Ástam, kapáltam, permeteztem, szőlőt metszettem… Minden munkát elvállaltam, amit csak lehetett. Rettenetesen nehéz volt” – mesél ezekről az évekről. „Ezután elkezdtem leveleket küldeni, a miniszterelnöktől egészen az ombudsmanig, de a leveleim szépen visszajöttek az itteni önkormányzathoz. Nagyon meg voltam lepődve, amikor behívattak, és megkérdezték, hogy miért írogatok máshova, holott az önkormányzattól korábban egy fillért se kaptam. Mostantól azonban havi 25 ezer forintos szociális segélyt szavaztak meg számomra, ami a létfenntartásomat biztosítja.”
De vajon hogy lehet megélni havi 25 ezer forintból? Ez az éhenhaláshoz soknak tűnik…
„A villanyszámla havi 5600 forint, a gázpalack és a házbiztosítás hasonló összeg, havi 5 ezer pedig gyógyszerre kell. A maradék 10 ezerből pedig nem telik ki a tüzelő: elhagyott telkeken gyűjtögetem össze a gallyakat és az ágakat, mert a túloldali akácos magánterület, és aki oda merészkedik, azt szigorúan megbüntetik” – magyarázza anyagi helyzetét a hölgy. Reggel – szerencsére – nem kell befűtenie, mert délelőtt egy idős házaspárt gondoz, délután azonban szükséges egy kis meleg, mert különben teljesen kihűlne a ház. Este 6 óra után Marika már a takaró alatt tölti az ideje nagy részét.
Hogy mit eszik? Erre a kérdésre meglehetősen egyszerű a válasz: mivel az orvosságot nem szeretné éhgyomorra bevenni, ezért néhány falat kenyér a reggeli. Ebédre azt, ami éppen adódik: négy kapirgáló tyúk segít a választék bővítésében. „Holnap azért majd perlekedek velük, mert ma csak két tojást adtak” – mondja a hölgy némi humorral. Marika szereti a vajas kenyeret és kedvence a zsíros kenyér is. „Vasárnap tésztalevest főztem – ezt nagyon szeretem –, jó sűrűre, pár szem krumplival. Utána már nem voltam éhes.”
Az asszony elég ritkán vásárol, ínyenc dolgokra pedig nem nagyon gondol: el is felejtette már, hogy milyen az ízük. „A múlt év tavasszal – leértékeléskor – vettem ugyan harminc deka trappista sajtot, de nélküle is remekül megvagyok” – teszi hozzá. Hogyha néha húst vesz, mindig csontosat választ, hogy jusson csont a kutyáknak. Legutóbb néhány darab csirke far-hátat vett, leértékelve, 150 forintért. A kutyáknak azonban így is több jut, mert a faluban sokszor összegyűjtik nekik a maradékot…
Marikának kilenc év munkaviszony hiányzott ahhoz, hogy nyugdíjat kaphasson. Munka most is adódna, de csak a városban – innen pedig lehetetlen számára a bejárás. A kerékpár csak jó időben volna alkalmas, este pedig itt nincs közvilágítás, és koromsötét a környék.
Az önkormányzatnál évente 4-5 ezer forintos egyszeri segélyt lehet igényelni. Annak, akinek semmije sincs, ez is jelentős összeg. Marika érdeklődésére közölték, hogy február végén lesz a költségvetés megtárgyalása, akkor eldől, marad-e valami. Ötezer forintból ő majdnem fél köbméter tüzelőt vehetne.
Arra a kérdésre, mit tenne, ha lenne 3 millió forintja, így felel: „Biztosan befektetném, és felhasználnám ahhoz is, hogy munkát találjak, télen ugyanis nem sok mindent lehet tenni a kertekben. Aki azonban igazán akar, az a városban biztosan talál valami megélhetést. Attól, hogy van érettségim, még akár takaríthatok is” – mondja, majd hozzáteszi: „Mivel azonban nincsen ennyim, nem is kell törnöm a fejem, hogy mire használjam.”
A reálisnak tűnő megoldás az volna, ha jó áron el tudná adni a hétvégi ingatlant, és a városba költözhetne. Már régóta várja a vevőt, és reménykedik. Ha belenéz a tükörbe, zsírkrétával ráírt felirattal szembesül mindig: „Nem kombinálok, gondolkozom.” Amikor egyedül maradt, jól jött ez az intelem, mert volt idő, amikor igen fölöslegesnek tűnt számára az élet.
Marika egyébként nem akart a nyilvánosság elé állni. Megkeresésünket előbb szégyenérzésre hivatkozva elutasította, majd később mégis meggondolta magát, és egy SMS-üzenetben ezt írta: „Hívásuk nagyon meglepett , és rettentő zavarban voltam. (…) A félelmeimet azonban félre kellett tennem, mert ha nem, akkor soha nem lesz változás. (…) Pedig biztos vagyok benne, hogy nagyon sok ember él így, mint én, vagy még rosszabban.”
2009. 01. 30. (XIII/5)
