Shyima kilencéves volt, amikor a gazdag egyiptomi család egy szegény észak-egyiptomi faluból szedte össze, hogy néhány évig Egyiptomban, majd kaliforniai luxusházukban szolgálja ki őket. A kislánynak már kora hajnalban kelnie kellett, és gyakran éjfél után végzett a vasalással, a márványpadló felmosásával és a családi kristályok tisztogatásával. Mindezért negyvenöt dollárt, azaz körülbelül tízezer forintot kapott havonta, és előfordult, hogy napi húsz órát kellett dolgoznia szünet és szabadnap nélkül. Fizetségét anyja vette fel: ő volt az, aki egy toborzóirodában szerződést kötött Shyima tíz évre szóló bérbeadásáról. Lányával csak annyit közölt, hogy legyen erős.
A család – Amal Motelib, Nasser Ibrahim és öt gyermekük – kairói tartózkodása után Amerikába költözött, és mivel a lány családja tartozott Shyima munkaadójának, így magukkal vitték őt is az ötszobás, kétemeletes, szökőkutas, angyalszobros, toszkán stílusú villába. Shyima a villa ablak nélküli, fűtetlen betongarázsában aludt, ahol később az egyetlen villanykörte is kialudt, amit a házigazda nem cserélt ki, így a gyerek teljes sötétségben élt. Shyima akár hálás is lehetett, hiszen édesanyja és tíz testvére két szobában élték keserves mindennapjaikat, és saját ágya senkinek sem volt.
Asszonyát „Madame”-nak kellett szólítania, míg őt szolgának, a gyerekek pedig „hülyé”-nek szólították. A kislány keltette az öt gyereket – köztük az egyik egykorú volt Shyimá-val –, etette, fésülte, öltöztette őket, vasalta iskolai uniformisukat, uzsonnát csomagolt. Egyik szülő sem dolgozott, de sokáig voltak ágyban, ahonnan teáért kiáltottak a cselédlánynak. Amíg tévénézés közben megreggeliztek, addig a lány a házat takarította. A Madame soha nem volt elégedett a munkájával, a gyerekek bepiszkították az ágyát, a saját ruháit nem moshatta mosógépben, hanem egy vödörben a garázsban, és a kukák mellett száríthatta csak azt a néhány megnyúlt ruhadarabot. A kislány soha nem érezte, hogy menekülnie kellene, később erre vonatkozóan annyit mondott, hogy „azt gondoltam, ez a normális”.