A Kurszk regény vezérfonala „a srácok” és családjaik iránt érzett tisztelet. Srácok. A tengerészek is így nevezték egymást. Ez a srácok az orosz nyelvben a „ribjátá”, aminek jelentése a gyerekek. A regény főhőse egy oknyomozó újságíró, aki a teljes történetet körbejárja, minden elérhető szereplővel beszél, és forrásaikat maga is megtekinti. A jó újságírónak a valóságban is minden érintettet meg kell találnia.
Aztán elmondtam, hogy engem a Kurszk ügyéből Kolesznyikov sorhajóhadnagy levelének utolsó mondata ragadott meg leginkább, kiderült, hogy őt is. Bár ezzel sokan vagyunk így, hiszen a „nem kell kétségbeesni” bejárta a világot, és ismerek olyan embert, akinek élete legnehezebb helyzetében is eszébe jutott ez a katonásan kedves mondat. „Sötét van az íráshoz, de megpróbálom vakon. Itt van azoknak a névjegyzéke, akik a 9-es szektorban rekedtek, és megpróbálnak kijutni. Esély, úgy tűnik, nincs. Legfeljebb tíz-húsz százalék. Mindenkit üdvözlök, nem kell kétségbeesni.” 2000. augusztus 12-én vetette papírra, délután 15 óra 45 perckor az északi szélesség 69. fok 7. perc, keleti hosszúság 37. fok 35. perc által határolt területen. Olga Kolesznyikovának, a feleségének írta. Magántermészetű részeit az Orosz Admiralitás levéltitoknak minősítette, és átadta az özvegynek, miután Dmitrij Kolesznyikov testét a búvárok felhozták, és zubbonyzsebében rátaláltak az utolsó üzenetre.
„Mindenkit üdvözlök, nem kell kétségbeesni.” Kolesznyikov sorhajóhadnagy ezt néhány órával azután írta, hogy a 27800 tonna vízkiszorítású, 6 emelet magas, 150 méter hosszúságú Kurszk atom-tengeralattjáró, amelyen ő szolgálatát teljesítette, felrobbant, és egyperces zuhanás után a mintegy másfél méteres iszaprétegen áthatolva a Barents-tenger gránittalapzatának ütközött. A Vagyim Arisztov történész végzettségű újságíró által összegyűjtött dokumentumokból tudom, hogy a második robbanás a tengerfenékkel való ütközés során következett be. Döbbenetes, de mindkét robbanás olyan iszonyatos erejű volt, hogy a norvég partokon működő földrengésfigyelő állomások is észlelték (pedig mindez az orosz partok közelében játszódott le).
A Vác főterén grilléttermet és pubot tulajként vezető író, Thomas-Wory elsőrendű és legnehezebben elérhető célja, hogy találkozhasson Popov admirálissal és Olga Kolesznyikovával. Az így megszerzett információkat és benyomásokat az oknyomozó újságíró, a regény főhőse ábrázolná. Ez már azért is nagyon jó gondolat, mert a közönség a filmekben is szereti a werk műfajt. Amitől a befogadó a beavatottak élményét kaphatja. Thomas-Wory kilencéves kora óta tudatosan készül írói pályára. Sokat olvasott hatéves korától, vázlatokat készített arról, amit meg lehetne írni, és nyitott szemmel járt a világban. Az olvasást édesanyja szerettette meg vele, a folyamat felolvasással kezdődött. „Van vagy harminc ötletem” – mondja terveiről. Tízévesen írta meg élete első novelláját, a gimnáziumban verseket írt. Éveket élt Moszkvában. Három gyermeke született, akikkel igyekszik megszerettetni az olvasást, ami egyre nehezebb a média- és monitorközpontú világban. Szerinte „egy írónak adnia kell: információkat és érzéseket. Ha lehet, akkor olvasmányosan”. Ennek azért örül e sorok írója, mert akkor ő is író.
A Bismarck naplója a világ legnagyobb, 1939-ben Hamburgban vízre bocsátott csatahajójának története. 2092 fős, nem kis falunyi legénység, harcra készen, 50900 tonna vízkiszorítás, 248 méter hosszúság, szélessége 36 méter, merülése 8-10 méter. Fontos megjegyezni Sigmund Thomas-Wory megállapítását, miszerint a náci birodalom „eszméi” a tengerészek közé jutottak be a legnehezebben. Tengerészek maradtak legtöbben, kívül-belül. A 48 ágyúval felszerelt hajó a Prinz Eugen nevű kísérő hajóval szökött ki az Atlanti-óceánra azzal a céllal, hogy az Egyesült Királyság utánpótlásvonalát elvágja. A britt flottának minden második hajója üldözőbe vette, elkezdődött a hadtörténet legnagyobb szabású haditengerészeti hajtóvadászata. 1941 májusában süllyedt el a torpedótalálatot kapott Bismarck, csak 400 kilométerre a francia partoktól. A Bismarck roncsait 1989-ben találta meg 4300 méter mélyen Robert Ballard, a National Geographic kutatója, aki a Titanic maradványait is felfedezte.
Ismertünk hajóst mi is. Nem volt éppen haditengerész. Zöldre mázolt présházunk ajtajára felesége verset ragasztott. Kiértünk apámmal, halkan olvastam, kezemben a hatalmas présházkulcs. Mozgott a szám a gyönyörű szövegtől, amely egy öreg hajósról szólt. Aki elment messzi vizekre, ahová nem kell se pénz, se útlevél. Olyan vizeken jár, ahol mindig nyugodt a tenger. Ahol örök életre lehorgonyozhat a vándor. Elköltözött Eke Józsi bátyánk, a vén hajós. Ezt gondoltuk apámmal, elment a szőlőszomszédunk. 1918-ban született, és utolsó kívánságában arra kérte özvegyét, hogy tegye ki a mi ajtónkra ezt az élettől búcsúzó verset. Jó szelet, Józsi bácsi, nyugodj békében! – mondta akkor apám. Jó szelet élethez és íráshoz mindkettőnknek, Zsigmond! – mondom én most.
2009. 04. 30. (XIII/18)
