2004 őszén a Régiók Pártjának vezére, Viktor Janukovics győzött az ukrajnai elnökválasztáson. A voksolás – minden jel szerint valóban meghamisított – eredményét azonban felülírták a tömegek: Viktor Juscsenko (a Mi Ukrajnánk párt) és szövetségese, Julija Timosenko (a Julija Timosenko Tömbje párt) híveinek összefogásával győzött az úgynevezett „narancsos forradalom”. A megismételt szavazáson a „narancsosoké” lett a többség. 2005 elején Juscsenkót beiktatták a 47 milliós exszovjet állam
elnöki székébe, ő pedig Timosenkót kérte fel a kormány megalakítására. Nem múlt el azonban sok idő, és kiderült: a két politikus képtelen együttműködni. Az államfő menesztette a miniszterelnököt. Aztán megint csak nem múlt el sok idő, és kiderült: Juscsenko népszerűsége elolvadt, a tandem helyreállítása híján bukik az egész rendszer, és az elnök, fogcsikorgatva bár, de ismét Timosenkót állította a kabinet élére.
Azóta az államfő és a kormányfő már számos alkalommal kiátkozta, lehazaárulózta egymást, de pillanatnyilag még ők osztoznak a hatalmon Kijevben. A közelmúltban azonban egy vadonatúj, korábban elképzelhetetlennek tűnő tandem képe kezdett körvonalazódni Ukrajnában. Az új összeállításban az ukrán Jeanne d’Arcot játszani próbáló, a hatalomért mindenre képes Julija asszony a korábbi fő ellenséggel, Viktor Janukoviccsal készült összefogni.
Európai értelemben nem igazán lehet ukrán jobb- és baloldalról beszélni. A pártokat nem annyira ideológiák, mint inkább a hataloméhség, a mögöttük álló, egyrészt gazdasági csoportosulások, másrészt külföldi erők mozgatják. Az ország történelmét, hagyományait, de még nyelvét tekintve is két részre oszlik: a Dnyeper jobb partján elterülő, hajdan lengyel, osztrák–magyar, román fennhatóságú, tiszta ukránt beszélő, részben görög katolikus, és a bal parti, a régebbi múltban is Oroszországhoz tartozó, ortodox vallású, nem elhanyagolható mértékben orosz ajkú ukránok és etnikai oroszok lakta vidékre. A jobb part lakossága nagyrészt a Nyugathoz húz, az ahhoz való csatlakozásban látja az oroszoktól való függetlenség garanciáját. Az ő zászlójuk (vagy ma már inkább csak az volt) az immár szélsőséges, gyakran kifejezetten a fasisztoid nacionalistákkal kokettáló Viktor Juscsenko, míg a déli és keleti ipar- és bányavidékek lakosságának többsége a másik Viktor, a nyugati sajtóban leegyszerűsítve Moszkva-barátnak nevezett Janukovics mögött áll. A kelet-európai sakktáblán a Nyugat politikai támogatással, az EU-tagság meglobogtatásával, a Nemzetközi Valutaalap kölcsöneivel igyekszik mozgatni a maga királyát és királynőjét, míg a hajdani szovjet birodalmat – de legalább a három szláv köztársaságot – érdekszférájában tartani igyekvő Oroszország váratlan lóugrásokkal, újabban az ellenfél királynőjének blokkolásával is, de leginkább a földgáz árának szabályozásával próbálja a partit a mindent eldöntő végjáték felé terelni.
A gazdasági válságba beleroppanó Ukrajna számára (az idei első negyedévben a GDP 20 százalékkal maradt el a tavalyitól, az infláció üteme 15 százalék) a földgáz élet-halál kérdése. Ha nem tudja kifizetni a maga által felhasznált energiahordozó árát, összeroppan, mi több, akkor Európába sem tudja tovább továbbítani, amiért részben máris elveszítette az Európai Unió rokonszenvét. Ugyanakkor az oroszbarát politikusnak ugyan semmiképpen sem nevezhető, viszont realista és a földgázüzletben kétségtelenül jártas Timosenkónak sikerült kompromisszumos lehetőséget találnia orosz kollégájával, Vlagyimir Putyinnal. Juscsenko ezt csípőből dezavuálta, majd amikor rájött, hogy ha záros határidőn belül nem fizetik meg a 3,8 milliárd hrivnya (474 millió dollár) adósságot Moszkvának, az ismét elzárja a csapokat, egészen kétségbeesett lépésre szánta el magát. Miután a kijevi államkincstárból hiányzott ez a summa, utasította az illetékeseket, hogy indítsák meg a bankóprést, és abból fizessenek.
Ukrajnában a jövő januárban kell elnökválasztást tartani. Az újraválasztás gondolatától nem idegenkedő jelenlegi államfő, Juscsenko, a felmérések szerint ma a választók legfeljebb egy számjegyű százalékának támogatására számíthat. Janukovics talán a legesélyesebb, de csak talán, mert mögötte liheg Timosenko, és vannak más (ön)jelöltek is. Köztük például az angolul tökéletesen beszélő, 35 éves Arszenyij Jacenyuk volt külügyminiszter és házelnök, továbbá az ukrán politika „csodagyereke”, Anatolij Hricenko volt védelmi miniszter, valamint Leonyid Csernoveckij, az ukránul alig beszélő kijevi polgármester. És a választás eredményébe beleszólhatnak még a kommunisták, a szocialisták, a Litvin Tömbjének hívei is, stb. Éppen e bizonytalan erőviszonyokat felmérve látszott az elmúlt hetekben összejönni a tűz a vízzel: Julija Timosenko már-már kiegyezett Viktor Janukoviccsal. E szerint a legközelebbi hetekben népszavazást írnának ki az alkotmánymódosításról, ott természetesen győznének, módosítanák az alkotmányt (könnyűszerrel tehetnék: a radában bő kétharmados többségük van), és parlamentáris köztársasággá formálnák át Ukrajnát. A meghosszabbított mandátumú parlament (megint csak kétharmados többséggel) a jelenleginél jóval kisebb hatáskört biztosítana az államfőnek, és erre a posztra Janukovicsot választanák meg, Timosenko pedig a tényleges hatalmat gyakorló miniszterelnök lenne. Ezzel, úgymond, helyreállna az ország régen hiányzó politikai, majd gazdasági stabilitása, és a két párt, a két politikus teljes egyetértésben kormányozna együtt akár 2020-ig is.
Aztán Janukovics meggondolta magát, és vasárnap bejelentette: ő mégiscsak annak a híve, hogy az államfőt a nép közvetlenül válassza meg, mert úgymond, csak egy ilyen államfő képes keresztülvinni az égetően szükséges reformokat. Timosenko, aki már nyeregben érezte magát, tévébeszédében sértődötten reagált, az összukrán egység létrehozásának meghiúsítását vetette Janukovics szemére, és közölte: indul az elnökválasztáson. A Régiók Pártjának vezetője a jelek szerint azért döntött úgy, hogy vállalja a kockázatot, mivel feltehetően a közvetlen elnökválasztáson is képes lesz győzni jövőre, és nem kell majd beérnie a parlament választotta államfő másod-, sőt harmadhegedűs szerepével. A kompromisszum elmaradásának vesztese kétségtelenül Timosenko, akinek a dolgok jelenlegi állása szerint vannak ugyan esélyei az elnöki szék megszerzésére, pozíciója azonban kétségtelenül rosszabb, mint fő ellenfeléé. Ha azonban igaz az, hogy a politikában minden lehetséges, de az ellenkezője is, ez ma Ukrajnában kétszeresen igaz.
2009. 06. 12. (XIII/24)
