Martha Gammer figyelmét az építkezés iránt érdeklődők hívták fel arra, hogy az úgynevezett „természetes aknákat, tárnákat” teljesen betömik. A munkálatokról tájékoztató tábla szerint csupán állagmegóvásról és helyreállításról van szó, de az építkezés kivitelezése egészen másra enged következtetni. A föld alatti létesítmény teljes hosszában furatokat és fúrólyukakat látni, mellettük betonszállító kocsik haladnak, amelyek ormányukon keresztül feltöltik betonnal a lyukakat. A helyi lakosok számára kiadott tájékoztató anyag is megtévesztő információkat tartalmaz.
A mauthauseni koncentrációs tábor altáboraként üzemelő Gusen biztosította a munkaerőt a föld alatti üzemek kiépítése és működtetése számára. 1943-ban a már három éve létező tábort vasúti vonal kötötte össze St. Georgennel. A rabokkal a szilárd gránithegyekbe fúrattak tárnákat. Ezekben helyezték volna el az ME 262 jelű Messerschmitt sugárhajtású gépeket összeállító gyárakat. A németek légi fölényük visszaszerzését várták a repülőgépektől a háborúban. 14 tárnát igyekeztek kialakítani, ezek egyenként 7 kilométer hosszúak, 6-8 méter szélesek és 10-15 méter magasak lettek volna. Az itt dolgoztatott foglyokat a legteljesebb mértékben igénybe vették és kíméletlenül „elhasználták”.
A szörnyűséges élet- és munkakörülmények következtében a foglyok katasztrofális egészségügyi állapotba kerültek. Azokat, akik járványos betegségbe estek, vagy súlyosan megsérültek – ami az embertelen munkakörülmények következtében nagyon könnyen ment –, s így tartósan munkaképtelenné váltak, a lágerszabály szerint meg kellett ölni. Ez történhetett szívbe adott injekcióval vagy a hartheimi euthanáziaközpontban gázzal vagy a táboron belül egy szigetelt barakkban Zyklon-B mérgező gázzal. Télen szabadban fagyasztottak meg hidegvízzel lelocsolt foglyokat. Ha más lehetőségre nem volt kedv vagy mód, akkor a kápók a leütött foglyok torkára tapostak, vagy vizeshordóba fullasztották őket.
Először 1944 májusának végén érkeztek Gusenba Magyarországról deportált zsidók Auschwitz-Birkenaun keresztül. A kárpátaljai, nyíregyházi zsidók tömegesen pusztultak el a brutális körülmények miatt. Egyikük, az akkor húszéves Herczeg Emil így emlékszik vissza a guseni munkára: „A fúró egymaga tizenöt kilót nyomott, de a sűrített levegő miatt az állandó ütéseket is el kellett szenvednünk a vállunkon. A munka napi tizenkét órán át tartott. Közvetlen felettesünk – gömbölyű arcú, fekete szemű, szúrós tekintetű osztrák – nem tudott beszélni, csak kiabálni. Legkisebb büntetése egy rúgás volt.” A tizennyolc éves, hársfalvai Friedmann Hermann arra emlékszik, hogy az orvoshoz jelentkezők számát a barakkfelügyelők felírták. Este ezeket az embereket összeszedték és kivégezték.
1944 második felében a körülmények egyre rosszabbak lettek. A nyáron érkezettek túlnyomó többsége már nem volt életben. Decemberben a nyomorúságos ellátás egyre csökkent, a ruházat pótlására a nagy hideg ellenére sem volt mód. Noha az SS-ek szigorúan tiltották, egyesek cementeszsákok darabjaival borították testüket a rabruha alatt. Akik a rendszeres és szigorú ellenőrzések során lebuktak, azzal számolhattak, hogy az őrök és a kápók ütlegeinek következtében bordatörést, fejsérülést szenvednek. A mindennapos brutalitást idézi fel Steimetz Géza visszaemlékezése is: „Előfordult, hogy a kápó, akinek szabad volt külön főzni, szeretett volna fát szerezni. Fát azonban a láger területére tilos volt behozni, ezért a kápó a következőt találta ki. Agyonütött egy-két embert és miután a holttesteket be kellett a munkáról vinni a tábor területén lévő krematóriumba, nagy fadarabokból hordágyat csináltatott. Két embernek ezen kellett behozni a halottakat. Így szabad volt fának is bekerülnie a táborba, amit azután a kápó a saját céljaira is felhasználhatott.”
1945 májusának első napjaiban, miután a krematóriumok személyzetét agyonlőtték, az SS-őrség eltűnt a táborból. Az amerikai csapatok ellenállás nélkül foglalták el a guseni tábort. A kínzóiktól megszabadult foglyokban feltörtek az indulatok: a kápókat és rab funkcionáriusokat – hiába próbáltak meg elrejtőzni – a tömeg felkutatta és meglincselte. Az SS-ek elhagyott otthonait és a raktárakat felprédálták. A helyi parasztok házaiba némelyek betelepedtek és erőszakoskodtak. Végül az amerikai hadsereg teremtett rendet, és állította le az önbíráskodást. A helyi lakosságot azonban kirendelték a tábor megtekintésére, a tömegsírok megásására és a halottak eltemetésére.
A történeti kutatások szerint mintegy 60 ezer fogoly (lengyelek, oroszok, franciák, olaszok, magyarok, zsidók, cigányok, nagyjából 29 nemzet fiai) raboskodott Gusenban, közülük 35 725 vesztette életét a táborban, 1655-nek pedig máig ismeretlen a sorsa.
A földmunkagépekkel ennek a tragédiának a nyomait igyekeznek eltüntetni napjainkban. Martha Gammer és társai a következő kiáltvánnyal fordultak az osztrák hatóságokhoz: „Követeljük a feltöltési munkálatoknak és a létesítmények lerombolásának azonnali leállítását, mivel ezek bizonyítják és mutatják be az egykori foglyok mélységesen mély szenvedések között végzett rettenetes »munkáját«. A túlélők vallomásaiból tudható, naponta hány halálos áldozata volt az értelmetlen robotnak. Ha nem állítják le a munkákat, a nemzetközi sajtót értesítjük a fejleményekről.”
Friss értesülések szerint az osztrák tudományos élet és a hatóságok képviselői is felemelték a szavukat a hivatalos engedélyek nélküli építkezés leállítása érdekében. Talán ezúttal nem lehet a múltat eltörölni. De látszik, hogy vannak, akik szeretnék megtenni.
2009. 07. 31. (XIII/31)
