hetilap

Európa egyik legszörnyűbb tengeri katasztrófája 1994 szeptemberében 852 ember életét követelte. Az érintett családok minden évben a helyszínen hajítják a Balti-tenger hullámaiba a kegyelet koszorúit. Ám sokan még ma is azt kérdezik: miért?
1994 szeptemberében fagyos viharokkal köszöntött be az ősz a Balti-tengeren és egész Észak-Európában. Ám az észt fővárosban, Tallinnban, a hatalmas Estonia komphajóra felszálló utasoknak ez mindössze egy kis kalandot ígért a nem túl hosszú útra a svédországi Stockholmig. A hatalmas vízi jármű csaknem tizenöt éve rótta már az északi vizeket, és – a tengerészbabonára fittyet hányva – már többször is nevet cserélt, míg végül 1993 januárjában a svéd–észt EstLine Marine Company cég vásárolta meg. Az újra független Észtország ugyanis közben ismét bekapcsolódott a balti térség utasszállításába. Ettől kezdve az Estonia oda-vissza járta a két város közötti egyéjszakás távot.
Szeptember 28-án este 803 vidám utas özönlött be a hatalmas hajótestbe. A gépjárművel érkezők felhajtottak a rámpára, és a hajó gyomrában el­he­lyez­kedő óriási raktérben a személyzet utasítása szerint leparkolták a 42 teherautót és a 34 személygépkocsit. Ezt követően az autóikat megfelelően rögzítették, az orrkaput bezárták, a sofőrök pedig csatlakoztak a többi utashoz a kabinokban és a fedélzeten. Este negyed 8-kor Avo Piht kapitány megadta a jelt az indulásra, és a 186 fős legénység mindent megtett a kényelmes utazás érdekében. A csaknem 100 km/óra erősségű szél és a 7 méteres hullámok ellenére az Estonia teljes sebességgel haladt.
Már félúton jártak valahol a Finn-öbölben, amikor éjjel 1 óra körül az utasok furcsa zajra lettek figyelmesek az orrkapu felől: mint amikor két fém összeütközik. Egy gyors ellenőrzés semmilyen hibát nem mutatott, ám alig negyedóra múlva a hajó erősen oldalra dőlt. Öt perccel később egy kétségbeesett női hang hallatszott a hangszórókból: „Häire, häire, laeval on häire” (Riadó, riadó, a hajón riadó van). Egy pillanattal később a személyzetet utasították, majd nem sokkal utána az általános „men­tő­csónak-riadó” (hét rövid és egy hosszú kürtjel) is elhangzott, melynek hallatán mindenki köteles a kijelölt gyülekezőhelyre sietni. A hajó azonban közben annyira megdőlt, hogy ez gyakorlatilag lehetetlenné tette a mozgást. A folyosók halálos csapdává váltak. Sokan ittasak is voltak, ami még jobban megnehezítette számukra a tájékozódást és a fedélzetre való feljutást.
A rádiós ugyan leadta az S. O. S. jelzést, de a kommunikációs nehézségek és az áramellátás megszakadása miatt nem tudta megadni helyzetüket. Az Estonia rádióadása fél 2-kor hirtelen megszakadt. A túlélők szerint ekkor rohamosan süllyedni kezdett, és alig negyedóra alatt teljesen eltűnt a hullámokban. Tíz mentőcsónakja ugyan automatikusan felfújódott, ám az erős szél elfújta őket, így a fedélzetre kijutó utasok kénytelenek voltak mentőmellényben a 10 fokos vízbe vetni magukat. A többségük azonban a hajótestben ragadt, amely egyben a koporsójuk is lett.
A Mariella nevű utasszállító ért leggyorsabban a szerencsétlenség helyszínére, és azonnal megkezdte a mentést, amelybe a parti őrség helikopterei is bekapcsolódtak. A hajók megpróbáltak a vízen lebegők mellé sodródni, ám ezt nagyon megnehezítették az egyre rosszabbodó időjárási viszonyok. Ráadásul az Estonia mentőmellényei javarészt régiek és hibásak voltak. Ezért több mint 200 men­tő­mellényt és sok felfújható narancssárga, fedett gumicsónakot dobtak le a fedélzetükről. Így is csak 138 embert sikerült élve kihalászniuk a jeges víz­ből. Egy ember egy svéd kórházban halt meg. Az utolsó túl­élőre csak reggel 9 órakor találtak rá egy mentő­csónakban. A csodával határos módon még nem végzett vele a hipotermia.
Egy svéd vízimentő magához ragadott egy tehe­tetlenül lebegő férfit a vízben, de mivel a helikopter emelőgépe éppen elromlott, egy másik helikop­tert kellett hívni a kiemelésre. Sajnos az a tíz perc, mire odaért, túl hosszú időnek bizonyult. A holttestek közül csupán 95-öt tudtak a felszínre hozni, és egy későbbi megállapodás szerint a többiek végső nyugalmát már nem fogják zavarni.
A balesetet vizsgáló bizottság 1997 decemberében tette közzé a jelentését. A víz alatti kamerák felvételei is megerősítették, amit a szakemberek már korábban feltételeztek: az orrkapu zárjai a viharban eltörtek. Ezért vált le a hajóorr, szabad utat engedve a beáramló víznek. Sajnos az érzékelők a helyükön maradtak, így a kapitányi hídon nem jelezték a műszerek, hogy nyitva az ajtó. Ráadásul a komp nem rendelkezett az első és hátsó kapu mögötti vízelválasztó zsilippel, ami megakadályozta volna, hogy a hajótest megteljen. A rakománytérben lévő kamera képén ugyan lehetett volna látni a beáramló tengert, de a személyzet nem nézett a monitorra. Az Estoniát ugyan eredetileg partközeli forgalomra tervezték, de a Tallinn–Stockholm közötti útvonal több mint fele a nyílt tengeren zajlott. Egyes vélemények szerint a hajót az orosz titkosszolgálat süllyesztette el, mert rájött, hogy a svéd hatóságok kémkedésre használták a járművet. Ez azonban inkább csak fantáziadús forgatókönyvírók agyszüleménye. Az áldozatok családtagjai később hatalmas összegű kártérítést kaptak, ez azonban nem enyhítheti fájdalmukat.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek