Így van. Magyarország ma rendért kiált. És pontosan ezért kell ma a szabadság értékeiről is beszélni, és védeni őket. Ez a feladat azonban valóban értelmezhetetlen a népszerűségi mutatók, kutatási adatok és szavazatszámok bűvköréből nézve. Egyszerűbb az egyik, az éppen népszerűbb értékre rábökni, és ész nélkül képviselni, mintsem gondolkodni (netán erre kérni a választókat is). Mert a rend és a szabadság értékei között nem választani kell, hanem helyes arányban, a kor követelményeihez mérten együtt képviselni, s amelyik éppen jóval gyengébb a másikkal szemben, azt megvédeni.
Két évszázados története folyamán a konzervatív politikában mindig is központi kérdésként merült fel: hogyan lehet megteremteni a rend és a szabadság kényes egyensúlyát. A konzervativizmus azonban mindig is ódzkodott a szabadság és a rend univerzális definiálásától. A politikai cselekvést nem „nagybetűs" fogalmakból, hanem a mindennapokban meggyökerezett, a common sense által legitimált kategóriákból kívánta levezetni. A konzervatív ember a szabadság és a rend absztrakt értelmezését mindig is gyanakodva nézte (Edmund Burke szavaival: „Absztrakt szabadság más absztrakciókhoz hasonlóan nem létezik" ), és az ideáknál sokkal többre értékelte a valódi tartalommal bíró szabadságjogokat és a valódi eredményeket felmutatni képes, szervezett erőt.
A konzervativizmus felismerése helyesnek bizonyult: egy állam akkor mondható stabilnak, ha a szabadság és a rend kiegyensúlyozottan jelenik meg a politikai erőtérben. A kiegyensúlyozott politika feltétele az, hogy a szabadságpárti és a rendpárti hagyományok ne merüljenek feledésbe, mindkét elvnek legyenek markáns képviselői, és legyenek olyan mérsékelt politikai erők, melyek képesek felmutatni a két elv praktikus szintézisét.
2009. 10. 16. (XIII/42)
