hetilap

Függetlenül attól, hogy ki oszt aznap ételt, mindig van néhány, a többiekhez hasonló sorsú ember, akik rendszeresen próbálnak rendet tartani egy-egy ilyen alkalommal. A kül­ső szemlélődőben még az is felmerül, hogy a mindig szolgálatkész se­gí­tők talán nem is a többiek közül valók, tevékenységüket látva inkább szociális munkásnak nézné őket az ember. E különleges világ jól ismert, a többiek által is megbecsült figurái szinte mindig ott vannak a sor körül. Közéjük tartoznak a Peládi testvérek, akikkel még tavaly, egy hideg téli estén ismerkedtem össze. Azóta is kapcsolatban állunk. Máig sikerült végigkísérni nem mindennapi sorsukat.
Az óbudai kötődésű testvérpár idő­sebbik tagja, Zsolt negyvenegy éves, öccse, Géza két évvel fiatalabb. Megismerkedésünkkor már hosszú évek óta egy Csillaghegy fölött található, kevésbé ismert róka-hegyi barlangban éltek. Ezt egy ősrégi apácakolostor korábban beomlott pincéjéből alakították ki maguknak. Gézának azóta sikerült bejutnia a Dózsa György úti BMSZKI (Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei) épületébe, vagy ahogyan ők mondják, a Dózsa szállóra, ám ez nem volt könnyű feladat. Hosszú ideig várólistán volt. Állandó munkahely híján csak egy-egy hónapot tölthetett az úgynevezett zsilipszobán. A rendszeres munkával ma is gondban van, mégis önellátóvá tudott válni. Saját szobát kapott, amiért havi kilencezer forintot fizet. Zsolt továbbra is a barlangban él. A keskeny arcú, frissen borotvált, kék szemű férfi elmondása szerint a HÉV-megállótól egy kilométert kell gyalogolnia, hogy feljusson otthonához. „Félig nyitott az egész sziklaüreg, de a szél és a hideg ellen jól véd. Esténként hosszú idő kell, míg az ember szeme megszokja a sötétséget. Már jól ismernek az ott járó vadászok és a környéken lakó emberek. A búvóhelyre húsz évvel eze­lőtt egy kirándulás során véletlen akadtam rá. Akkor még mind­ket­tőnk­nek volt lakása. Emlékszem, egyszer még a feleségemet is elhoztam ide. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ez lesz a menedékünk.”
Elmondásuk szerint gyermekkorukban az ötgyermekes család jómódban élhetett volna, ám a szülők nem szerették egymást. Anyjuk a Lottó Igazgatóságon dolgozott, magas nyugdíjjal fejezte be a munkát. „Anyánk nagyon önző asszony volt. Sosem érdekelték a gyerekei. Csonka családban nőttünk fel, igazi gyermekkort egyikünk sem élhetett. Annyit sem hallottunk tőle soha, hogy jól vagytok, gyerekek? Segítsek valamit, vagy szükségetek van bármire? Ez örökké hiányozni fog” – mondják. Miközben apjuk hamar el­tűnt életükből, anyjuk kizárólag új partnerével foglalkozott. Így hosszabb-rövidebb ideig mind az öten megjárták az intézetet. A legidősebb bátyjuk, Lajos már ugyancsak tizenöt éve az utcán van. A gyógyszerfüggő, alkoholista férfi jóformán a szemük előtt haldoklik. Ők viszont mindketten szakmát szereztek. Zsolt nyomdaipari technikumot végzett, míg Géza ké­mény­seprőnek tanult.
Az állandóan tervekkel teli Zsolt va­la­mennyi pénzt is kap a szervezett ételosztásért. Sosem kötelezte el magát. Nyáron mezőgazdasági munkákat vállal. Mindig olyan utakon járt, amiket csak ő ismer. Dolgait sokszor még testvérével sem nagyon osztja meg. Évekkel ezelőtt pél­dául egy hajléktalan társától 16 ezer forintért vásárolt laptopot.
A gyá­ri munkától sem riadna vissza, de úgy véli, hogy erre hajléktalanként semmi esélye sincs. Legújabb terve egy interneten talált vállalkozás, amely mindeddig csak Texasban hozott profitot. Többet azonban nem volt hajlandó elárulni róla.
Géza tizenhárom évet dolgozott a szakmájában. De nem bírta a munkásszállások világát, így az Aszódi Javítóintézetben vállalt karbantartói munkát. Mindez nagy visszalépés volt, hiszen szakmájában, a borravalót is beszámítva, akkoriban sok pénzt lehetett keresni. Barátnőjével lakott, ám amikor az váratlanul elment, az utcán találta magát. Néhány hónapig még egy budapesti isme­rő­sénél húzta meg magát, de 2001 őszé­től már nem volt hova hazamen­nie. „Gyakorlatilag nyolc éve lomizok, és a kukákat nézem. Olyan ez a munka, mint egy jó sport, kilométereket gyalogol az ember a jó le­ve­gőn. Többnyire éjjel dolgozom. Budán van egy állandó területem, bár manapság már ott is egyre több a szegény ember. Az évek alatt egy értékes kapcsolatrendszert építettem ki. Régiség­ke­res­ke­dők­nek szállítok. ők igazi partnernek fogadnak el. Azt sem tudják, hogy hajléktalan vagyok. Csak az üzlet a fontos. A pénz az utcán hever, csak le kell érte hajolni” – teszi hozzá.
Kettőjük közül Zsolt igazi agglegénytípus. „Nincs szükségem komoly kapcsolatra, abból egy is elég volt!” – mondja. Az egyedülállóságához makacsul ragaszkodó férfi magatar­tására múltja ad választ. „Nem sok­kal a katonaság után nősültem. Gyermekünk nem lett, pedig több mint tíz évet éltünk együtt. Sajnos mindvégig velünk lakott az anyósom is. Mit mondjak? Hozzá képest Adolf Hitler egy jótékonysági intézmény. Addig győzköd­te a lányát, amíg 2000-ben végül beadta a válókeresetet. Közös bankkártyánk volt, amit ő azonnal megszüntetett. Így gyakorlatilag kisemmizett. Nem mentem bele a pereskedésbe, mert anyagilag teljesen csődbe jutottam. Azóta folyamatosan az utcán élek. Nem lettem sem alkoholista, sem pedig öngyilkos” – meséli.
Géza egészen más típus. Egy futó kapcsolatból már van egy tizenhat éves lánya, akit támogatott is, amíg volt miből. Új kapcsolatáról is örömmel mesél. A negyvenéves Andreával három évvel ezelőtt, a Sorstalanság forgatásán, a láger foglyait alakító statisztaként ismerkedtek össze. A hölgy ugyancsak otthontalan. ő is a Dózsa György úton, az épület fapados részlegében él. Az idegi alapon leszázalékolt, eladóként dolgozó asszony évekkel ezelőtt szenvedett csi­golyatörést, amikor az akkori párjával történő veszekedést követően kiugrott a szálló második emeleti ablakából. „Nemrégiben egy néhány hónapos gyermeket vetettünk el. Szép lett volna, ha megtarthatjuk, de az utcára nem lehet gyereket szülni. Állami gondozásba pedig nem akartuk adni. Szó volt arról, hogy Tarna­bodra, egy parasztházba költözünk, megműveljük a hozzá tartozó földet, de ehhez a lehetőséghez végül – pont közös gyermek hiánya miatt – nem jutottunk hozzá” – rögzíti a rideg valóságot a férfi.
A két testvér papíron még mindig be van jelentve anyjuk lakásába. Állandó lakcím nélkül esélyük se lenne munkát találni. „Ott születtünk, s amíg máshová nem jelentkezünk be, vagy a mai tulajdonos ki nem jelent, addig ezzel a kegyes hazugsággal élünk együtt. Rafináltkodnunk kell. Rá vagyunk szorulva. Ha túl őszinte az ember, akkor sosem jut előre!” – vallják. A fiktív lakcímnek köszönhetően Géza havi rendszerességgel huszonötezer forint szociális támogatást kap. Ez éppen elég az ennivalóra. Az utcán összeszedett láthatatlan jövede­lem­­ből lehetetlenség lenne előre tervezni. Pedig mielőbb szeretne összeköltözni Andreával. Nagy vágya, hogy ismét a szakmájában dolgozhasson. „Mindenhez hozzá lehet szokni. Ahhoz is, hogy mások csikkjét vegyük fel az utcán. Sokan ebben az életformában öregszenek meg, de én nem szeretnék közéjük tartozni. Sok mélypontot megértem, számtalanszor akartam a HÉV alá ugrani, de most egyenes­ben vagyok, úgy érzem, van miért élnem. Az ember csak úgy tud létezni, ha van valami mozga­tóerő a lelkében.”
A két fivér állandó küzdelemmel teli mindennapjai nem mentesek a buktatóktól. Zsolt a Máltai Szeretetszolgálat programját igénybe véve próbál albérlethez jutni. Az ehhez szükséges bejelentett munkája továbbra sincs. Ráadásul a közelmúltban bűncselek­ménybe keveredett. Két autó lízinge­lé­séhez adta nevét, aminek következ­tében egy bűnszövetkezet hatod­ren­dű vádlottjaként közokirat-hamisítás miatt került bíróság elé. Hatvanezer forintot ígértek neki, ám most az összeg ötszörösét kell bírságként befizet­nie. Ráadásul negyven nap közmunka is vár rá. Az éle-tükön változtatni nem képes testvérekre most – sza­vaik szerint – mégis rámosolyoghat a szerencse. Baden-Württenbergben elhunyt déd-anyjuk hatalmas vagyont hagyott a családra, egyedüli örökösként édesanyjukat jelölve meg. A 30 milliárdos összegről hagyatéki tárgyalás dönt majd.  
A fiúk Amerikából hazatért nővé­rüktől hallottak először az örökségről. ő kezdte el bolygatni az ügyet. Ám azt mondják, a segítségnyújtás helyett megpróbálta kisemmizni őket. Megnehezíti a dolgot az is, hogy anyjukról egyikük sem tud semmit. Az idős, beteg asszony halálhíre már többször eljutott hozzájuk, de nem sokkal később ezt ők maguk is cáfolták. Egy biztos: a jó hírből erőt merítve a két testvér számára jóval könnyebb átvészelni a gondokkal teli mindennapokat.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek