Hetekig hánykolódtak éhezve és szomjazva, és sírtak, hogy a végtelen vizeket uraló Hatalmas segítse meg őket. Ekkor a mélyből óriások bukkantak fel, hordozva a kitikkadt gyermekeket, míg egy csendes szigethez nem értek...
Sok nemzedékkel később már csak kevesen emlékeztek a történtekre, és arra, amit az óriások a mélybe merülve búcsúzóul szóltak: – Visszatérünk értetek, és a tengeren együtt indulunk majd tovább…”
A Kis-Szunda szigetek harmadik szigete Lembata. Déli partja mentén, a heves tengeri áramlatok táplálékban gazdag vizeihez a legkisebbektől a legnagyobbakig minden élőlény odasereglik. Az éles sziklákkal csipkézett part meredek, kopár hegyoldalban folytatódik, ami sem állattartásra, sem növénytermesztésre nem alkalmas. A bozótok és sziklák közt mégis házak sorakoznak: Lamalera a tengerben vonuló cetcsaládok elejtésére specializálódott bálnavadászok otthona.
A másfél ezer fős közösség a 21. században is megőrizte ősi társadalomszerkezetét: mivel állami befektetések nincsenek, fizetést adó munkahely csak az iskolai tanító posztján létezik, a pénzforgalomnak a legutóbbi időkig nem volt nagy jelentősége a hétköznapokban. Az életmód a tengeri élőlények szigonyos vadászata köré rendeződik: amellett, hogy fő táplálékforrásuk az elejtett állatok húsa, használati tárgyaik nagyrésze is csontjukból készül. A törzsi hierarchia legmegbecsültebb státusza a szigonyosé, aki a többezer méteres mélység felszínén, a kis hajó orrából szigonnyal kezében veti magát a gyakran húszméteres, ötventonnás zsákmányra. Személyüket mágikus erők veszik körül, amit a vének titkos beavatáson adnak át azoknak a kiválasztottaknak, akik a Moby Dick alakját ihlető ámbrás cettel is dacolni mernek.
A kevésbé bátor szívűek is fontos feladatokat látnak el: a hajókészítők a cetektől tanulják a törhetetlen hajótest szerkesztését; az evezősök, a kötélverők, a vitorlaszövők, a szigonykovácsok is magától a prédaállattól tanulnak, és az asszonyok is, akik a napon szárított bálnahúst cserélik rizsre, banánra a szomszédos falu piacán, és bálnamotívummal díszített szőttest készítenek viseletre, e közösség megbecsült tagjai. A gyerekek feladata, hogy a parti sziklákon játszadozva elsőként lássák meg, és szétkürtöljék a faluban, ha a cetek felbukkannak.
Szent Péter, a szigonyos
Az ősidőktől gyakorolt animista szertartások változatlanok: úgy tartják, hogy a cet hozza a boldogságot, az életet. Így tavasszal, az idény kezdetekor áldozatokat mutatnak be az ősök és az elejtendő áldozat lelkeinek, hogy azok segítsék a sikeres vadászatot. A 17. században a portugál flottákkal érkező katolicizmus sem változtatott ezen, mindössze néhány keresztény színezetű elemmel tarkította a rítusokat. A halott elődök koponyáit tároló oltár helyén kápolna áll, melyben Péter apostol szigonyosként emeli áldást osztó karját a kifutó hajókra – amiket ma már nemcsak csirke- és kecskevérrel hintenek meg, hanem bevárják a lewolebai plébánost is, aki szenteltvizet hintve segíti elő a prédaejtést.
Ami a boldogsághoz kell
Az európai gyarmatosítás feltárta a kapuját egy addig ismeretlen világnak, ami a törzsi normák közt kialakult hagyományokat értelmezhetetlenné tette. A cetek többé nem a boldogság letéteményesei, hanem az alapvető megélhetés tárgyai lettek, a boldogító javak eléréséhez használhatatlanok. A tisztelet azoké lett, akik megjárták a nagyvilágot, és dokk- vagy konzervgyári munkásként teremtettek anyagi alapot a modern kor vívmányainak megszerzéséhez. Expedíciónk idején a falu tehetős családjai estéiket populáris helyi slágerek videoklipjeitől elbűvölten töltötték – az áramtermelő generátor mindent elnyomó zajában. A megszerezhető javak vonzásának következtében a törzsi hierarchia – az értékesíthetőség kívánalmainak megfelelően – átalakul.
Az értékes ámbrát tartalmazó bálnafejért kínai kereskedők érkeznek, és a látványos vadászat is – szabott áron – elérhető attrakció az arra kíváncsi utazók számára.
2009. 12. 18. (XIII/51)
