1960. január 23-án kora reggel a 38 éves svájci oceanográfus, Jacques Piccard olyasmire készült, ami még a legbátrabb felfedezőket is rémülettel vegyes bizonytalansággal töltötte volna el. Saját tervezésű búvárhajójával, a Trieste-tel készült lemerülni a Föld legmélyebb pontjaként ismert, 2250 kilométer hosszú Mariana-árokba, amely a Csendes-óceán délnyugati medencéjének peremén, a Mariana-szigetcsoporttól keletre található.
Az oxigénnel való ellátás nehézsége és a víznyomás problémája évszázadokig megakadályozta az emberiséget, hogy néhány méternél mélyebbre ereszkedjen a tengerben. A technika fejlődése azonban később lehetővé tette a kísérletezést. Már a 16. században elérték az addig elképzelhetetlen 18 méteres mélységet egy bőrből készült speciális „búvárruha” segítségével. A levegővel telített búvárharanggal pedig fénykorában akár 650 méterre is le lehetett ereszkedni. Az igazi megoldást azonban csakis egy víz alatt működő jármű jelenthette. Az első feljegyzett kísérlet Cornelius van Drebbel angol feltalálótól származik, aki 1620 körül egy fából készítendő, evezőkkel hajtott „kapszulát” tervezett, ahol a nyílásokat bőrtömítéssel zárták volna le. A négytagú személyzet a levegőt a vízfelszínnel összekötött csöveken kapta volna. Arról, hogy a szerkezetet valaha kipróbálták-e, nem maradt feljegyzés.
Az amerikai szabadságharcban David Bushnell egy tojás alakú, víz alá merülő hajóval akarta megfúrni az ellenséges angol flotta hajóit, hogy robbanóaknákat helyezzen el a lékekben, ám a „Teknősbéka” nem tudott kárt tenni a fémlemezzel borított hajótestben. Robert Fulton, a gőzhajó feltalálója 1800-ban kétéltű járművet készített. A Nautilus 8 méteres mélységben 3 csomós sebességgel volt képes haladni, de egyetlen kormány sem látott fantáziát a tömeggyártásában.
Az első sűrített levegővel hajtott víz alatti jármű terve Alekszandrovszkij orosz feltaláló nevéhez fűződik, a leghíresebb azonban az amerikai Horace Hunlay százados „vándorló koporsójának” nevezett szerkezet, amelyet az amerikai polgárháborúban vetettek be a déliek. 1864 februárjában a kézi erővel működtetett, lapátkerekes búvárhajó ugyan sikerrel közelítette meg az északiak korvettjét, a Housatinicot, ám a robbanásban a támadók is meghaltak. Végül a 19. század végére elkészült az első, robbanómotorral felszerelt, működőképes tengeralattjáró, amelyet aztán sikerrel vetettek be az első, majd a második világháborúban. A mélytengeri tudományos kutatásokhoz azonban jóval erősebb, a roppant nyomást is kibíró szerkezetre volt szükség.
Családi vállalkozás
Piccard igazán kiérdemelte azt a megtiszteltetést, hogy ő legyen az úttörő ebben a nagyszerű vállalkozásban. A Bázelben letelepedő család szinte minden tagja kivette a részét a tudományos kutatásokból. Édesapja, Auguste Piccard a múlt évszázad elején olyan léggömböt tervezett, amellyel 1931 tavaszán csaknem 16 km magasra szállhatott fel, ahol a légnyomás a tenger felettinek már csupán egytizede. Az alig két méter átmérőjű, légmentesen záródó, túlnyomásos gömbfülke adta az ötletet, hogy megépítsen egy olyan tengeralattjárót, amely ellenáll az óceán mélyén uralkodó elképesztő nyomásnak.
Tervei megvalósításában fia, Jacques segített, akit már tanulóévei alatt foglalkoztatott a mélységi merülés gondolata. Együtt építették meg 1948-ban a batiszkáfnak (bathüsz – ’mély’, szkafosz – ’hajó’) elnevezett búvárgömböt, amellyel az Atlanti-óceánban elérték az addig elképzelhetetlen, majdnem másfél kilométeres mélységet. A tapasztalatok alapján alig öt évvel később elkészült az 50 tonnás, 18 méter hosszú Trieste, amely azt a feladatot kapta, hogy a Föld legmélyebb pontjára szállítsa az erre vállalkozókat.
A Mariana-árok két egymással ütköző kőzetlemez (Pacifikus- és Fülöp-lemez) találkozásánál alakult ki. Azt, hogy itt kell keresni a Föld legmélyebb pontját, már a 19. században tudták, de egy 1875-ös, hadihajóról történő mérés mindössze 8164 méteres mélységet tudott regisztrálni, amelyben sok tudós kételkedett. Később egy 1912-es, majd egy 1957-es mérés pontosította ugyan a számokat, de mindenki tudta, hogy kézzel fogható bizonyítékra van szükség.
2010. 01. 22. (XIV/3)
