1920. június 4-én Magyarország képviselői aláírták a trianoni békeszerződést, ennek értelmében hazánk 282 ezer négyzetkilométernyi területe 93 ezerre zsugorodott, elvesztett összefüggő északi országrészén pedig a cseh és morva területekkel kiegészülve egy egészen új államalakulat, Csehszlovákia jött létre. Miután az újszülött ország, tartva egy esetleges revíziótól, a nyíltan magyarellenes kisantant szövetséghez csatlakozott, a két állam gazdaságilag és diplomáciailag is teljesen elszigetelődött egymástól. A két világháború közötti Magyarország politikai vezetése azt állította, hogy az északi területek jogtalanul kerültek az új államhoz, Csehszlovákia ezzel szemben igazságosnak tartotta a változtatásokat. Ennek köszönhetően mindkét oldalon megerősödött a nacionalizmus, de míg Magyarország külpolitikai céljainak elérése érdekében Németország felé közeledett, addig a csehszlovák állam a németekben is az ellenséget látta. A második világháborús zűrzavar elültével a területi viszonyok ismét az 1920-as béke szerinti határokhoz igazodtak, jóllehet a háború alatt a felvidéki területek déli részét, Kárpátaljával együtt, több mint egymillió magyar lakossal Magyarországhoz csatolták. A harcok végeztével azonban a győztes felek nem voltak tekintettel a magyar érdekekre, aminek talán legfőbb oka, hogy hazánk az utolsó pillanatokig kitartott a vesztes Német Birodalom mellett.
A csehszlovák állam ettől kezdve mindent megtett azért, hogy a világégés alatt bekövetkezett rész-leges revízió ne ismétlődhessen meg újra. A háborús bűnösség fogalmának magyar oldalra történő kiterjesztése kézenfekvőnek tűnt számukra, hiszen a németek bűnösségét a nagyhatalmak már az 1945-ös potsdami konferen-cián kimondták.
Ekkor vette kezébe az irányítást Eduard Beneš csehszlovák miniszterelnök (kis képünkön). Úgy vélte, országa számára az volna a legelőnyösebb, ha a német, illetve magyar kisebbségektől megszabadulna, hiszen azok jelenléte állandó konfliktusforrást jelentett. A lakosságcsere gondolata először 1942-ban született meg a csehszlovák politikusban, aki ekkor Londonban tartózkodott, megszervezve a csehszlovák emigráns kormányt és a parlamentet pótolni hivatott államtanácsot. 1944 augusztusában szlovák nemzeti felkelés robbant ki, a csehszlovák vezetők pedig elérték, hogy államukra áldozatként tekintsenek a győztes szövetségesek, így később a békeszerződések aláírásakor Csehszlovákiát a győztes oldal mellé sorolták. A Szlovák Nemzeti Tanács elképzeléseiben azonban ekkor még csak részleges büntető intézkedések merültek fel a magyar kisebbséggel kapcsolatban. Az ország egészének felszabadítása után a kormányzati szervek Prágába költöztek, a miniszterelnöki széket elfoglaló Beneš 1945 áprilisában Kassán kihirdette új kormányprogramját, ennek VIII. pontja pedig kifejtette a tiszta szláv nemzetállam elvét, a cél tehát a német mellett a magyar kisebbség teljes kiszorítása lett. Eduard Beneš 1945-ben 143 dekrétumot adott ki, melyeket a kormány később törvényerőre emelt. Ezek közül 13 közvetlenül vonatkozik a német és magyar kisebbségekre.
„A cseheknek és szlovákoknak a német és magyar kisebbséggel kapcsolatos szörnyűséges tapasztalatai (…) a megújított Csehszlovákiát mély és végleges beavatkozásra kényszerítik” – írja a VIII. cikkely első mondata. A cseh és szlovák városokban az összes német és magyar iskola bezárása mellett döntöttek. A kollektív bűnösség fogalma azt jelentette, hogy minden magyar állampolgár egyenlőképpen felel a háború borzalmaiért, tekintettel arra, hogy a magyarság a német oldalon harcolt a háborúban. Emellett megfogalmazódik, hogy megbízhatatlannak számítanak a magyar és német kisebbségek, valamint azok a személyek, akik Csehszlovákia szuverenitása ellen léptek fel. Magyar és német nemzetiségűnek pedig azok számítottak, akik 1929 óta bármikor ezekhez a nemzetiségekhez tartozóknak vallották magukat. A nemzet számára megbízhatatlan személyek tulajdonát a dekrétumok a csehszlovák kormány rendelkezésére bocsátják, és kártérítés nélküli elkobzást hajtatnak végre. A német és magyar kisebbség elvesztette állampolgárságát. A háborús bűnösöknek korlátozottá vált a nyelvhasználata, munkavállalása, szórakozóhelyekre, sőt még az utcára való kijárása is.
A kormányprogram jogi keretet teremtett a felvidéki magyar lakosság összefüggő homogén tömbjeinek megbontásához. A hosszú távú megoldást a politikai vezetés abban látta, ha az ezekre a területekre fenntartott magyar igényt ellehetetleníti a magyar többség megszüntetésével. A lakosságcsere több hullámban zajlott le, melyek keretében több mint 70 ezer szlovákiai magyar költözött Magyarországra, míg a hazánkból Szlovákiába költöztetett szlovák nemzetiségűek száma jóval alacsonyabb volt. Az első hullámban állampolgárságukat vesztett magyarok csoportjait költöztették át Magyarországra, többségük mindössze 50 kilogrammos csomaggal érkezett, ezzel szemben a szlovákok nem estek ilyen korlátozás alá, így nagy részük teljesen üresen hagyott lakást vagy házat maga mögött hagyva egy felszerelt otthonba érkezett. Ezenkívül nagy tömegben költöztek hazánkba azok a magyarok, akik a rossz körülmények elől menekülve inkább vállalták Magyarországon akár éveken át a vagonokban történő elszállásolást is.
Miután Magyarország és Csehszlovákia is a „felszabadító” Szovjetunió befolyása alá került, a sztálini éra mindkét fél számára hamar nyilvánvalóvá tette, hogy az országhatárok elmozdítására nem kerülhet sor. Így a kérdés évtizedekre lekerült a napirendről. A rendszerváltás után azonban a nacionalista érzületek ismét szárnyra kaptak, s miután 1991. január elsején Csehszlovákia felbomlásával önálló Szlovákia jött létre, a kérdés rendezetlensége újra előtérbe került. A kormányprogram és a dekrétumok elvi értelemben a mai napig érvényben vannak Szlovákiában, sőt, 2007-ben a szlovák parlament szentesítette azok sérthetetlenségét. Ennek csupán egyik eleme az új szlovák nyelvtörvény. Szlovákia Magyarországgal együtt 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz, amely egyre nagyobb aggodalommal figyeli a két ország vezetőinek ellenséges megnyilvánulásait.
2010. 01. 08. (XIV/1)
