Különböző számítógépes játékok, horrorfilmek és heavy metal zenekarok merítettek ihletett a külföldön nagy népszerűségnek örvendő 17. századi úriasszony alakjából. Benni Bodler skandináv szerző Vampyrfesten című könyvében romániai vámpírkirálynőként, „a Sötétség fejedelemasszonyaként" említi Báthory Erzsébetet, aki a Kárpátokban lakik. Gróf Nádasdy Ferencnét a magyar történetírás és irodalom is De Sade márki hazai változataként, egyfajta szadista-perverz hungarikumként tartotta számon.
„A lányok közül legalább Erzsébet, ki Nádasdy Ferenc neje lőn, nem járt az anyja nyomában. Ez volt a csejtei vári szörny, ki ha vérrel nem mosdott is, mint a hagyomány állítja, de bizonyos, hogy számtalan ártatlan nőt legyilkoltatott, és ezeknek kínzásában különös kedvét lelte, míg 1610-ben tettei kitudódván, elzáratott, és börtönében 1614. augusztus 21-én valószínűleg méreg által undok életének véget vetett" - írja Nagy Iván családtörténeti munkájában 1868-ban.
Elgondolkodtató, hogy az Ecsedi Báthory Erzsébetről szóló horrorlegenda első írásos forrása Turóczi László jezsuita páter munkája. Turóczi 1729-ben adta ki tanmeséjét, melynek központjában a protestáns grófnő állt, aki szép, ártatlan leányok vérében fürdött, hogy így őrizze meg fiatalságát. Gonosz, betegesen szadista és leszbikus hajlamaival szolgálói kínzásában és öldöklésében is gyönyörködött. Ebben a bűnös öldöklésben érte őt tetten Thurzó György nádor, és vetette örökös börtönre a csejtei várba. A jezsuita elbeszélésének fő célja a protestáns hittől való elrettentés volt. Nem véletlenül használta fel a magyarországi reformáció vezéralakjainak, a Nádasdyaknak torzított családtörténeti momentumait. Ez az ellenreformációs vámpírlegenda vált később a közkeletű rémtörténet alapjává, és szolgált számtalan bizarr vers, regény, film alapjául. Még 20. századi írók fantáziáját is megmozgatták Turóczi sorai. A Báthory Erzsébet titkos naplója című kiadvány például egy cirkalmasra sikeredett, a 17. századi magyar nyelvet imitáló szöveg, tele túlfűtött erotikával és szexuális aberrációkkal.
2010. 02. 12. (XIV/6)
