Élet a reményen túl címmel december elején jelent meg Solt Ágnes szociológus tanulmánya, amely az ország legszegényebb, legzártabb romatelepeiről szól. Ebben számtalan olyan megállapítást tett, amelynek lényege, hogy a legszegényebb romáknak a társadalomba való beilleszkedését nemcsak a többség kirekesztő, előítéletes viselkedése akadályozza, hanem az érintettek magatartása is.
Feltehetően a jelenlegi politikai közhangulat is közrejátszott abban, hogy a tanulmány hatalmas vihart kavart. Egyes szélsőjobboldali orgánumok a romaellenességet látták benne igazolni, toleránsabb értelmiségi körök pedig elítélték amiatt, hogy szakított az uralkodó nézettel, miszerint a romák kitaszítottsága kizárólag a többség előítéletességének a következménye. Nemrég Kállai Ernő kisebbségi ombudsman kelt ki a tanulmány ellen, viszont a szakemberek egy része, köztük Solt Ágnes úgy látja, hogy egy kritikusabb hozzáállás elengedhetetlen a romák helyzetének javításához.
Tény, hogy az Állami Számvevőszék (ÁSZ) kimutatása szerint 1996 és 2006 között mintegy 120 milliárd forintot fordítottunk a romák integrációjára, de a helyzet összességében nemhogy javult volna, inkább tovább romlott (lásd keretes írásunkat). Solt Ágnes 2008-as vizsgálata Borsodban, Szabolcsban, Baranyában és Somogyban 16 romatelepen készített interjúk tartalomelemzésén alapult. A kutató a legszegényebb romatelepek lakóinak a mentalitását, viselkedését vizsgálta, olyan közösségekét, melyeknek szinte semmilyen kapcsolatuk nincs a külvilággal, így a szélesebb romatársadalommal sem. Legfontosabb és legvitatottabb megállapításai a következők voltak: a legszegényebb romák között csak külső fenyegetettség esetén van összetartás. A szegénység olyan mértékű, hogy megszűnt az egymás iránti szolidaritás, és az erőszakelv vált dominánssá. Megkeseríti életüket az állandó irigység, pletyka és kontroll, miáltal a törekvőbb és a legszegényebb társaikat a telepi romák egyformán kiközösítik. A nemzedékeken átívelő kirekesztettségre válaszul olyan életforma alakult ki, amely segélyekre rendezkedik be, s jobb kilátások híján a rászorultság, végső soron a szegregáció fennmaradását erősíti. Ezt szolgálja a vég nélküli panaszkultúra is: a szegénység és a tehetetlenség állandó bizonygatása, ami egyben súlyos gátja a saját felelősség felismerésének, s ezáltal a kitörésnek is - állapítja meg tanulmányában Solt.
2010. 02. 26. (XIV/8)
