Nemrég jelent meg a „Gyerekesélyek Magyarországon 2009” című jelentésük, amelyből többek között az derül ki, hogy a mélyszegénységben élő félmillió gyermek helyzete 2007 óta romlott, és 2009-től a középosztálybeli családok lecsúszása is megindult. Mennyiben okolható a helyzetért a gazdasági világválság?
– Csak kis részben. 2005 és 2007 között számos intézkedés és program javított ugyan a gyermekes családok rossz helyzetén, ám a megszorítások már a válság kitörése előtt megkezdődtek, és 2008 óta a gyermekszegénység egyáltalán nem számít kormányzati prioritásnak. Hozzáteszem: válság idején éppen az lenne a kormányok egyik fő feladata, hogy erős szociálpolitikával megfékezzék a tömeges elszegényedést, ami békeidőben is a gyermekes családokat fenyegeti leginkább, krízis idején pedig különösen. Ehelyett a társadalmi és területi egyenlőtlenségek tovább nőttek, és a két- vagy többgyermekes családok lecsúszását nem sikerült megakadályozni. Az olyan intézkedések, mint a családi pótlék befagyasztása, a szocpol teljes felfüggesztése vagy a segélyek szigorítása, nem tűnnek átgondoltnak egy olyan időszakban, amikor legalább százezer munkahely megszűnt, vagy amikor az eladósodott családok tízezreit „simán” utcára lehetne tenni.
A kötet egyik erőssége, hogy nemzetközi összehasonlításban is értelmezi az adatokat. Hogyan áll a magyarországi gyermekszegénység helyzete uniós viszonylatban?
– Az aránytalanul magas gyermekszegénység különböző mértékben ugyan, de uniószerte probléma, melynek enyhítésére a tagállamoknak 2006 óta stratégiákat kellett kidolgozniuk. Ám az adatok nem ugyanazt a szintű nyomort fedik Nyugat-Európában, mint a keleti régióban, ahol hazánk átlagos helyzetűnek számít. A legaggasztóbb az, hogy Magyarországon uniós viszonylatban is súlyos a szegény gyerekek társadalmi kirekesztettsége, kilátástalansága: kétharmaduk falun él, zsúfoltságban, rossz körülmények között, ahol az alapvető szolgáltatások is elégtelenek. Nálunk a szegénység vidékre szorult, gettósodott – bár a városokban is jelentős –, míg nyugaton leginkább városi jelenség. És ez a tendencia csak erősödni fog: a cigányok és a szegények egyre nagyobb része szorul ki a városokból, miközben körükben a gyerekszám nő.
A legrosszabb azoknak a gyerekeknek a helyzete, akiknek a családjában nincs aktív kereső. Arányuk 15 százalék, e téren csak Angliában rosszabb a helyzet, mint nálunk. Gordon Brown miniszterelnök szavaival élve: „a gyermekek a népesség 20 százaléka, de a jövő 100 százaléka”. Válság ide vagy oda, a gyermekévek megismételhetetlenek, és az átélt szűkölködés és kirekesztettség alapvetően meghatározza a jövőbeni életesélyeket. A segítség nem halogatható, különösen, amikor minden ötödik gyermek mélyszegénységben él Magyarországon, további sokaság pedig ennek közelében. Uniós átlagban a GDP 27 százaléka fordítódik szociális kiadásokra, nálunk a 22 százaléka, de az alacsony GDP miatt az egy főre számított összeg a nyugati fele-harmada.
2007-ben a parlament egyhangúlag fogadta el a 25 évre szóló, gyermekszegénység elleni nemzeti programot. Mi az, ami egyértelműen számon kérhető belőle a következő kormányzattól?
– Elsősorban a családi pótlék érték-állóságának a biztosítását emelném ki, hiszen ez az egyetlen olyan támogatási forma, amely eljut minden gyermekes családhoz, valamint bebizonyosodott, hogy ennek nagysága befolyásolja leginkább még a középrétegek helyzetét is. Ezen túlmenően legalább a többgyermekes és egyszülős családok körében elengedhetetlen lenne a pótlék emelése is. De sajnos minderre kevés remény van. Meggyőződésem, hogy egy mindenkori szociális minimumot biztosítani kellene azoknak a családoknak, akik méltatlanul alacsony segélyeken vagy béreken tengődnek, és ebbe a minimumba beletartozik a mindenkori lakhatás garantálása is. Ezen felül persze lehet feltételeket szabni.
A Fidesz-KDNP programírói szerint viszont a segélyeket tovább kell szigorítani, munkával kell felcserélni, és vissza kell állítani a családi típusú adókedvezményt. Mottójuk, hogy a jó gazdaságpolitika egyben a legjobb szociálpolitika is…
– Az a gazdaságpolitika lenne sikeres, és érné el a szegényeket is, amelyik komolyan venné a munkahelyteremtést, de egyelőre nem látni, hogy a Fidesz ezt miként valósítaná meg. S ha növekedésnek is indulna a gazdaság, az elosztás mikéntjétől függ, hogy jótékony hatásából mennyit érzékel a társadalom alsó harmada. Egyelőre félő, hogy a családi típusú adókedvezményt megint csak a szegényebbek rovására lehet majd megvalósítani. A szociális ellátás legfőbb célja a felszínen tartás lenne, hogy a családok ne süllyedjenek olyan nyomorba, ahonnan nincs visszaút a munka világába.
Elvileg ezt a célt szolgálta volna a segélyeket közcélú munkához kötő „Út a munkához” program, melyet Önök is erősen bíráltak, mondván: a program inkább „út a semmibe”.
– Az a probléma, hogy ahol a legtöbb a munkanélküli, ott a legszegényebbek az önkormányzatok, és ott tudnak a legkevésbé érdemi és elegendő munkát, valamint szociális szolgáltatást biztosítani. Bár ezekért a 60 ezer forintos álmunkákért is nagy tülekedés folyik. Nagy léptékű állami közmunkaprogramokra lenne szükség, másrészt előnyben kellene részesíteni a gyerekesek alkalmazását. Az árokásás és -betemetés nem visz közelebb a munka világához. A segélyek csökkentése és mondvacsinált munkákhoz kötése így nem volt egyéb, mint a fokozódó szegénységellenes hangulatot kiszolgáló politikai döntés.
Sokan, még szocialista politikusok is épp a bőkezűnek vélt segélyezést okolják az erősödő előítéletekért, a romakártyát kijátszó Jobbik előretöréséért. A Fidesz-KDNP programja pedig romakérdésként kezelné a szegénységproblémát: adataik szerint a legszegényebbek 80 százaléka roma, míg Önök legfeljebb 50 százalékosra teszik ezt az arányt…
– A munkanélküliek – köztük négyszázezer képzetlen személy – túlnyomórészt azért kényszerülnek segélyre, mert egyszerűen nincs munkahely. Mindeközben a szegénység mélyül, és egyre többeket érint azok közül is, akiknek van munkája. Az előítéletesség akkor is fokozódna, ha a legszerencsétlenebbek még ennyit sem kaptak volna. Nálunk a közhangulatnak ez a fajta romlása sajnos törvényszerű velejárója a tömeges elszegényedésnek, de legfőképp a teljes kilátástalanságnak, amiben tömegek élnek ma Magyarországon. Abban, hogy a szegénységellenesség ilyen könnyen átfordult romaellenességbe, a politikai döntéshozóink felelőssége óriási. Ilyen körülmények között kulcskérdés az oktatás színvonalának emelése. A Zöld Könyv és a Bölcsek Tanácsa által meghirdetett reformok abszolút támogatásra méltóak, csak kérdés, hogy meglesz-e a megvalósításukhoz szükséges erős politikai akarat.
2010. 04. 09. (XIV/14)
