Az utóbbi hónapok megdöbbentő gyilkosságai – a pécsi ámokfutó, a szamurájkardos szerelemféltő, a családját kiirtó, majd magával is végző apa –, illetve a gyilkosságra készülő budapesti egyetemista kapcsán egyre többször került be a hírekbe az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet (IMEI). Az 1896 óta működő egykori „tébolydában” végzik azokat a vizsgálatokat, amelyek kétes esetekben azt hivatottak eldönteni, hogy az elkövető felelősségre vonható-e tettéért. Ha kiderül, hogy az elmeállapota kóros, nem büntethető, ám a bíróság elrendeli a kényszergyógykezelését, amelyet ugyanitt, az IMEI-ben végeznek. Erre egyébként csak akkor kerül sor, ha az illető súlyos erőszakos bűncselekményeket követett el. Vagyis ide kerül az, aki elmebetegségéből kifolyólag dinnyeevés közben minden különösebb ok nélkül meglékeli saját édesanyját is, vagy „földönkívüliek utasítására” saját gyermeke ellen fordul, esetleg erőszakossá válik, mert az a rögeszméje, hogy üldözik.
„Jelenleg a szükségesség idejéig tartjuk bent a betegeket, ami átlagosan négy-hat év, de olyan páciensünk is van, aki már több mint húsz éve él itt” – mondja érdeklődésünkre az IMEI főigazgató főorvosa. Antal Albert hozzáteszi, hogy aktuálisan 311 pácienst kezelnek, de ezek között nem csak kényszergyógykezeltek vannak, hiszen egyebek mellett ide kerülnek azok is, akiknek a „sima” büntetés-végrehajtási intézetekben akad pszichiátriai problémájuk.
„Nem az orvos gyógyít, hanem a team” – rögzíti a munkájukkal kapcsolatos egyik alaptételt a főigazgató, aki szerint a jól képzett pszichológus, pszichopedagógus kollégák, illetve a szakápolók nélkül sokkal nehezebb dolguk lenne. Feladatuk persze így sem könnyű, hiszen tudathasadásos elmezavartól és téveszméktől gyötört, skizofréniával „kevert” depresszióban, szellemi leépülésben és gyengeelméjűségben szenvedő betegekkel van dolguk, akik esetenként a legsúlyosabb kegyetlenségeket követték el. Az igazgató azt mondja, a tudomány előtt is rejtély, hogy miért lesz az egyik pszichiátriai betegből gyilkos, a másikból pedig miért nem. Ebben éppen úgy szerepet játszhatnak külső tényezők (családi háttér, környezet), mint genetikai adottságok. Arra viszont felhívja a figyelmet, hogy nem minden érthetetlenül kegyetlen tett mögött áll elmezavar. „Az iskolai ámokfutásokat például – amelyeknek hazai megjelenését a mintakövetés miatt előre lehetett sejteni – általában valamilyen súlyos pszichiátriai betegséghez kötik, de ez nem minden esetben van így. A gyűlölet vagy a bosszú is elő tud idézni olyan beszűkült tudatállapotot, amelyben gyilkossá válhat valaki” – magyarázza Antal Albert, aki konkrét esetekről nem kíván nyilatkozni.
Hogy van-e, lehet-e sikerélmény ebben a szakmában? „Az egyik betegünk, Petike, állandóan egy nagy rúd kolbászt tartott a zsebében, amiből szinte egyfolytában evett. Egyszer büszkén mesélte, hogy a kolbászt már rá meri bízni a nővérkére. Igaz, ötpercenként megkereste, hogy kérjen tőle egy-egy darabot” – mesélte, megjegyezve, hogy hagyományos értelemben gyógyulásról itt nem beszélhetnek, csupán kompenzált állapotról. Ennek ellenére a tőlük távozó bűnelkövetők visszaesési aránya mindössze tíz százalék, ellentétben a börtönök ötvenszázalékos statisztikájával. Esetenként így is megtörténik a legrosszabb. Egy páciensük az intézményből kikerülve elfelejtette bevenni a gyógyszereit, ami súlyos következményekkel járt: újból gyilkolt.
„A betegek nagyon ritkán támadják meg a munkatársainkat, többnyire erős kötődés alakul ki bennük feléjük, ezért inkább védik őket” – nyugtat meg a főigazgató. Az intézmény mindennapi rutinja meglehetősen kötött, de nem sivár. A lakók naponta vannak friss levegőn, szezonban kertészkedhetnek, de van énekóra, könyvtári foglalkozás és vallási összejövetel is. És bár kissé meglepő, de hétfőnként koedukált diszkót is rendeznek a számukra. A páciensek számára a legfontosabb az élelem, ezért nagy sikere van a rendszeresen érkező „bótos bácsinak”, akitől csokit, cigarettát és konzerveket vásárolhatnak. „Sajnos egyre kevesebb pénz jut kreatív terápiákra, mint az agyagozás, a bőrdíszműkészítés, a heti háromszázezer forintba kerülő mozgásterápia pedig csak álom” – említi meg anyagi gondjaikat Antal Albert, akinek azt is jól meg kell fontolnia, hogy ezer forintot mire költ az intézmény.
Az sem könnyíti meg a munkájukat, hogy a szakmai gárdánál már csak maga az épület idősebb. „Én a magam ötvenhat évével nagyon fiatalnak számítok, hiszen van nyolcvanhárom éves főorvosunk is. Sajnos az egykor európai hírű magyar pszichiátria meglehetősen mostohán kezelt terület még a sok gonddal terhelt egészségügyön belül is. Jelentős az agyelszívás: nekem hét tanítványom dolgozik Svédországban, illetve Londonban és Oxfordban. A svédeknél egyébként már nincs is pszichiátriai képzés, hiszen drága, inkább importálják az orvosokat, és most már a szakápolókat is” – mondja a főigazgató.
Szerinte éppen ezért, vagyis a honi pszichiátria rossz állapota miatt rejt magában veszélyeket a betegeiket érintő, május 1-jével életbe lépő Btk.-módosítás. Életfogytiglan esetén maximum húsz év lehet majd a kényszergyógykezelés ideje (a módosítás visszamenőleg nem lesz hatályos). „Lesznek olyanok, akiknek a kezelése még indokolt lenne, de ki kell engednünk őket. Ha a családjukba nem tudnak beilleszkedni, akkor civil pszichiátriai intézetekbe kerülnek, ám azok sok szakértő szerint nincsenek felkészülve a fogadásukra. Miután a további kezelés már nem kényszer alatt fog történni, bármikor bárhol előfordulhat, hogy az illető nem szedi be a gyógyszereit, vagy alkohol befolyása alá kerül, és máris kész a baj. Remélem, nem lesz igazam” – fogalmaz végül a főigazgató.
2010. 04. 23. (XIV/16)
