„Megegyeztünk, hogy nem nyúlsz semmihez” – mondja Gábor, és kiveszi a kezemből a szikét. Késő délután van, egy kórház patológiáján állunk, szemünkbe ver a neon. A bomlás szagát lassan megszokja az ember, múlik az émelygés.
„Halottat nem fényképezel, nem írod le a kórház nevét, sem az enyémet” – teszi hozzá, majd belevág a munkába. Szó szerint. Az előttünk fekvő néni egy napja halt meg szívproblémában, holnap jön a holttestért a hozzátartozó, addigra szépnek kell lennie. „Olyanná varázsoljuk, mintha aludna” – mondja Gábor a kötelező közhelyet, közben sminkel, igazít és öltöztet. Szépen lassan eltűnnek a hullafoltok, a néni ünneplő ruhában fekszik az asztalon. Az egész művelet nem tartott tovább húsz percnél.
„Tudod, többrétű, kihívásokkal teli szakma ez, kezdve a pszichológiától egészen a teljes körű anatómiai ismeretekig – mondja. – Kikerülhetetlenek vagyunk.”
És tényleg. Ma Magyarországon az, aki kórházban hal meg, a boncmesterek keze közé kerül. A boncolást minden esetben kötelező elvégezni, ha a halál oka nem egyértelmű, ezt a patológus végzi. A boncmesterek feladata a belső szervek szakszerű eltávolítása és a holttest előkészítése a temetéshez, majd az elhunyt kiadása a hullaházból. A temetkezési törvény nem egyértelmű: azt írja elő, hogy a kórházból fedetlenül nem lehet elvinni holttestet. Hogy mi számít fedetlennek, azt mindenki úgy értelmezi, ahogyan akarja; ahány ház, annyi szokás. „Lefedés például, ha letakarom egy lepedővel – világosít fel Gábor. – Sem az öltöztetés, sem a sminkelés vagy a balzsamozás nincs benne a munkaköri leírásomban. Ezeket a hivatalos munkaidőmön túl, vállalkozásként végzem, és minden extra szolgáltatásról számlát adok. Ha a közalkalmazotti fizetésből kellene megélnünk, mind éhen halnánk.” Az árak kifejezetten borsosak: egy öltöztetés, úgy, hogy a hozzátartozó viszi be az elhunyt ruháját, tíz-tizenkétezer forint plusz áfába kerül, minden más igény további összegekbe, elsősorban a kihívástól és az időigénytől függően, a határ a csillagos ég.
Gábor csakúgy, mint több általam megkérdezett boncmester, nem adja a rendes nevét a riportomhoz, mert fél. A törvény ugyanis előírja, hogy ilyen jellegű tevékenységet csak olyan intézményben lehet végezni, mely rendelkezik ÁNTSZ-engedéllyel – ezek pedig elsősorban a kórházak Magyarországon, elvétve találni csak temetőkben, kifejezetten üzleti szolgáltatásként működő ravatalozókat, ahol balzsamozást is szabad végezni. Rá van kényszerítve arra, hogy bérelje a hullaházat a kórháztól, ahol amúgy napközben boncmesterként dolgozik. A termet mindenesetre nem „temetkezési szolgáltatás” céljából bérli: ezt a törvény tiltaná. A törvény fonáksága, hogy ilyen szolgáltatást csak ÁNTSZ-engedéllyel lehet végezni, de pont azokon a helyeken nem, amelyek rendelkeznek ezzel. Havonta ötven és százezer forint körüli összeget fizet, ezt is kórháza válogatja. Ha azonban a kórház igazgatója úgy dönt, hogy felmondja a bérleti szerződést, például egy rossz nyilatkozata miatt, melyben beismeri, hogy megsértik a törvényt, „mehet a darálóba”, nem tud annyi pénzt keresni, hogy eltartsa a családját. Az ÁNTSZ-engedély megszerzése pedig egy privát hely üzemeltetésére a bürokrácia miatt csupán szép álomnak tűnik.
„Általában napi öt holttesttel foglalkozom” – ad betekintést a számokba Gábor. Ha csak az alap öltöztetési díjjal kalkulálunk, ez napi ötvenezer forint, a fizetésen felül. Igaz, ketten dolgoznak boncmesterként a patológián. Viszont még nem számoltuk bele az egyes temetkezési vállalkozások „hálapénzét”. Az üzletben ugyanis az első ember, aki a hozzátartozókkal beszél, maga a boncmester. A legtöbb embernek pedig általában semmilyen gyakorlata sincs a temetkezésben, illetve a gyász miatt nem képes az objektív mérlegelésre, kérdés nélkül elfogadja a boncmester ajánlását. Hiába települtek a temetkezési vállalkozások a kórházak és a temetők mellé, a boncmesterek szava – bár törvény tiltja, hogy bárkit is ajánljanak – általában döntő jelentőségű. Ezért a temetkezési vállalkozások mindent elkövetnek, hogy érdekeltté tegyék őket abban, hogy az ő szolgáltatásukat ajánlják. Az összeg minden esetben forgalom- és vállalkozásfüggő, de jól bemutatja, hogy milyen pénzmozgásról van szó, ha megemlítjük, hogy az alap, hamvasztásos temetés nyolcvanezer forintnál kezdődik.
„Túl sok az eszkimó és kevés a fóka” – foglalja össze a temetkezési üzlet jelenlegi helyzetét az egyik temetkezési kft. szintén anonimitást kérő igazgatója. A cég ravatalozójában ülünk, didergek a légkondicionált helyiségben. Mögöttem fekete keretben egy fiatal lány fényképe van felállítva. Az előző „kuncsaft”. „Elképzelése sincs, hogy milyen sokan kezdtek ilyen vállalkozásba a rendszerváltás óta Budapesten és vidéken. Mivel hirdetni nem lehet a konkrét szolgáltatást, például hogy milyen olcsó valakinél a koporsó, az ügyfelek ahhoz fordulnak, akiről először hallanak, még akkor is, ha szakmai körökben az adott vállalkozónak rossz híre van” – mondja a szakmabeli.
„Nagyon zárt szakma ez, kihalásos elven működik” – állítja Kiss János, a Boncmesterek Országos Egyesületének (BOE) elnöke. Megtudom, hogy ma Magyarországon körülbelül 200-280 boncmester praktizál, általában a családi vagy vállalkozási háttérrel csöppen bele valaki a szakmába. – Nem igaz, hogy a boncmesterek részeges, írástudatlan emberek. A szakma a hetvenes évek óta szűri önmagát, és egyszerűen kiveti a férgesét. Senki sem alkalmaz olyan embert, aki nem maximálisan végzi el a munkáját. Ha akár egyetlenegyszer is felmerül valaki ellen, hogy megsérti a szabályokat, búcsút mondhat az alkalmazásának, gyakorlatilag az egész országban. Éppen azért hozták létre az egyesületet, hogy legyen szakmai párbeszéd, hogy elérjék, hogy mindenki névvel vállalja a munkáját, és az éves konferencián megbeszéljék a szakma új, nemzetközi áttöréseit, új technikáit. Arra a kérdésemre, hogy milyen áttörésekre gondol, Kiss szerényen annyit válaszol: „Látta, hogy II. János Pál pápát milyen szépen előkészítették a temetésre? Szakmai szemmel ezt a balzsamozási eljárást mi magyarok is meg tudjuk csinálni. Én például végeztem már ilyet. Na, az ilyen gyakorlati kérdésekről beszélgetünk.”
De ki lehet boncmester? Az interneten találok OKJ-s boncmesteri képzést, ennek a feltétele az érettségi és az egészségügyi alkalmasság. A két féléves, 210 ezer forintba kerülő képzés során a hallgató elméleti és gyakorlati ismereteket szerez szervezett keretek között, több óra gyakorlattal. Ez azonban a szakmabeliek szerint kevés az elhelyezkedéshez. „Csak egy mester keze alatt lesz mester az ember” – tudom meg a több boncinast is foglalkoztató boncmestertől. A patológusok is csak olyan emberrel hajlandók együtt dolgozni, akiről tudják, hogy profi a saját területén, ha valaki nyugdíjba megy, a búcsúzó mester ajánlásával vesznek fel valakit a helyére.
Ahogyan sétálunk ki a kórházból, megkérdezem Gábort, hogy mit gondol, alkalmas lennék-e erre a szakmára. Pár percen keresztül némán ballagunk, majd a szemembe néz, és azt mondja: „Ne haragudj, ehhez neked nem lenne szíved. Itt bírni kell a halált. Egyébként én a helyedben letenném azt a cigarettát. Hidd el, egy ilyen tüdő nagyon csúf ám az asztalon.”
2010. 04. 23. (XIV/16)
