A Stockholmi Békekutató Intézet (SIPRI) adatai szerint 2005 és 2009 között a nemzetközi fegyverexport 30 százaléka volt az amerikaiaké, míg az oroszok aránya 24 százalékot tett ki. Ez az összesítés azonban nem teljes, mivel csak a harci repülőgépeket, páncélosokat, lövegeket és hadihajókat foglalja magába, a könnyű gyalogsági fegyvereket és a katonai szállítóeszközöket nem.
Az adatok egyébként elég nehezen nyomon követhetők. A fegyverkivitel nagy hányadát ellenőrző csúcsholding, a hosszú nevű Roszoboronexport például tavaly – az előző évit egytizedével meghaladó – 7,4 milliárd dolláros forgalomról adott számot, de más orosz cégek emellett még összesen további másfél milliárd dollárt közelítő értékben adtak el külföldre haditechnikai eszközöket. A Roszoboronexport rendelésállománya jelenleg mintegy 34 milliárd dollár. Figyelemre méltó egyébként, hogy tavaly a gazdasági válság ellenére Oroszország fegyverzetkivitele még nőtt is. A krízis – a jelek szerint – nem, vagy csak alig hat az államok védelmi kiadásaira. Igaz, hogy például a csőd közelébe jutott Görögország kénytelen volt csökkenteni fegyverimportját, ám a balkáni ország, amely 2000 és 2005 között a meghökkentő harmadik helyet foglalta el az alapvető fegyverzetek behozatalában, még az utóbbi években is az ötödik ezen a listán.
A fegyverexporttal a Szovjetunió sokkal inkább követett politikai, semmint gazdasági célokat. Az úgynevezett szocialista táboron kívül készséggel és örömmel szállított Moszkva katonai repülőgépeket, harckocsikat, tüzérségi eszközöket mindazoknak az el nem kötelezett államoknak is, amelyeket ezzel akart magához édesgetni, illetve amelyek ilyen vagy olyan mértékben szemben álltak az Egyesült Államokkal és szövetségeseivel. A mai orosz fegyverexportban a politika alig játszik szerepet. Moszkva jóformán bárkinek hajlandó akár a legfejlettebb haditechnikát is szállítani, aki képes megfizetni azt.
Az elmúlt két évtizedben (az utóbbi néhány évet is csak részben leszámítva) ugyanis anyagi nehézségei miatt Oroszország saját hadseregének beszerzései a minimálisra csökkentek, ezért a hidegháború idején felfuttatott hadiipar számára a külföldi megrendelések jelentik a túlélést. Jellemző ebből a szempontból a Pancir nevű vadonatúj rakétalöveg-komplexum esete. A tulai műszeripari tervezőintézetben kifejlesztett, korszerű légvédelmi rendszerekből (rendeltetése az 5 méter és 15 kilométer közötti magasságban repülő objektumok megsemmisítése) a gyártó már szállított az Egyesült Arab Emirátusoknak, az orosz hadsereg azonban csak az idén kapja belőle az első tíz darabot.
Az orosz fegyverzetek fő vásárlói India és Kína. Itt az elsődleges szempont, hogy a nyugati fegyverzet minőségi szintjét gyakran elérő, de mindenképpen megközelítő haditechnikai eszközöket az oroszok jóval olcsóbban „mérik”, mint az amerikaiak, a franciák vagy a britek. Kína esetében az is szerepet játszik, hogy a high-tech-fegyverek tekintetében tilalmi listán van az Egyesült Államoknál. India a többi között vadászgépeket, vadászbombázókat, helikoptereket, páncélosokat, tengeralattjárókat vásárol Oroszországtól, és vele közösen fejleszt ki egy ötödik generációs harci repülőgépet. Kína sem csupán kész fegyverzetet vásárol az oroszoktól, hanem licenceket is, amelyeknek alapján maga gyártja tovább a megfelelő haditechnikát.
A Roszoboronexport vásárlói között – ez sem történhetett volna azelőtt! – a NATO országai is találhatók. És nem is csak a Varsói Szerződés egykori tagállamai (köztük hazánk), amelyek évtizedekkel azelőtt beszerzett fegyverrendszereikhez vásárolnak pótalkatrészeket, illetve amelyek a gyártóval újíttatják fel ezeket a fegyvereket, hanem például Görög- és Törökország is. Mi több, Anders Fogh Rasmussen NATO-főtitkár legutóbbi moszkvai látogatása során állítólag Kalasnyikov gépkarabélyok és páncélozott szállítójárművek vásárlásáról is tárgyalt házigazdáival, igaz, nem saját használatra, hanem az ezeket korábbról ismerő és utánpótlásukra szoruló afgán hadsereg számára.
Az orosz fegyverexportőrök csaknem teljesen új piaca Dél-Amerika, azon belül is elsősorban Venezuela (amely – egyes amerikai elemzők szerint – háborúra készül Kolumbiával). Méghozzá – a Szovjetunió korábbi kedvezményezettjeitől, Kubától és Nicaraguától eltérően – nem hitelbe vagy banán és kávé fejében, hanem dollárért. Orosz fegyvereket vásárol Mexikó, Peru, Brazília is. Az orosz vezetők latin-amerikai és Chavez venezuelai elnök moszkvai útjai mögött – az orosz befolyás erősítése és Washington bosszantása mellett – elsősorban ezek a gazdasági tényezők állnak. Az orosz fegyverexport bővítését persze néha geopolitikai tényezők is akadályozzák, illetve segítik. Moszkva a korábban aláírt szerződés ellenére immár második éve húzza-halasztja az
Sz-300 légvédelmi rakétarendszerek leszállítását Iránnak. Hivatalos orosz álláspont szerint ugyan ezek nem esnek ENSZ-embargó alá, mindamellett tény, hogy máig sem szállították le őket. A Vedomosztyi című újság értesülései szerint Szaúd-Arábia évek óta tárgyal Oroszországgal harckocsik, harci helikopterek és légvédelmi rakétarendszerek vásárlásáról 2-7 milliárd dollár értékben, de a Financial Times úgy tudja: szaúdi részről ezt ahhoz a feltételhez kötik, hogy Irán nem kapja meg az Sz-300 légvédelmi komplexumokat. Nem egyértelmű, hogy hozzájutott-e Szíria az ugyancsak szerződésben lekötött korszerű orosz vadászgépekhez. Damaszkusz szerint igen, Moszkva szerint nem. (Izraeli vezetők több ízben is interveniáltak ez ügyben orosz kollégáiknál.)
Moszkva fegyverexportját az amerikai, brit és más versenytársakon kívül néha egészen más jellegű tényezők is zavarják. Néhány éve például Algéria visszaküldte Oroszországba az akkoriban vásárolt MiG-29SzMT mintájú harci repülőgépeket, mert azok selejtesek voltak. Mint kiderült, egy orosz cég agyonhasznált alkatrészeket szállított hozzájuk. A felelősöket azóta az orosz bíróság elítélte. De a korrupciónak lehet más, ellenkező előjelű formája is. A kilencvenes évek végén Delhi szerződést kötött a Leonyid Brezsnyev nevű, később Admiral Gorskovra átkeresztelt félig kész orosz repülőgép-hordozó teljes felépítésére és leszállítására az indiai flottának. Az eredeti ár 1,5 milliárd dollár lett volna, ami később 2,7 milliárdra, majd még tovább nőtt. Aztán kiderült, hogy az átvételért felelős, és a mind magasabb árak elfogadására kormányát rábeszélő indiai tengernagynak orosz babája van, aki esetleg nem egészen önzetlenül feküdt az admirális ágyába.
2010. 05. 07. (XIV/18)
