1979-es hatalomra jutását követően Szaddám Huszein azonnal hozzálátott politikai ellenfelei megsemmisítéséhez. Egy parlamenti ülésen élőadásban szólította meg azokat a képviselőket, akikről gyanította, hogy veszélyesek lehetnek rá nézve. Akinek a neve elhangzott, azokat a diktátor pribékjei azonnal elvezették a teremből, és többé senki sem látta őket.
Miután az ellenzék lefejezésével bebiztosította a hatalmát, Szaddám olyan személyi kultuszt hozott létre, amely páratlan volt az arab világban. A diktátor abban a tudatban élt, hogy népe rajong érte, ám ennek ellenére csak hűséges ételkóstolója után mert nekikezdeni az étkezésnek. Ráadásul mindenhová magával hurcolta kedvenc karosszékét, nehogy ellenségei mérgezett szöget vagy tűt preparáljanak a kárpitba. A diktátort rendkívül feldühítette, amikor 1982 júliusában autóját gépfegyvertámadás érte egy dél-iraki településen. Válaszul a hadsereg helikopterei napalmbombákkal semmisítették meg a bűnös falut, lakóit pedig halomra gyilkolták.
De Szaddám Huszein nem csak saját népe ellen viselt háborút. A Nyugat hallgatólagos beleegyezésével katonai konfliktusba keveredett a szomszédos Iránnal, amely tíz évig tartott, és több millió áldozatot követelt. Külföldi kölcsönökből felszerelt magánhadserege, a Köztársasági Gárda azonban csúfos kudarcot vallott, és Irak alaposan meggyengülve, borzasztóan eladósodva került ki a konfliktusból.
Márpedig a háborút addig finanszírozó államok, köztük a déli szomszéd, Kuvait is most benyújtot- ták a számlát. 14 milliárd dolláros követelésüket Szaddám Huszein az iraki olajbányászatból szerette volna fedezni, ám az OPEC-tagországok (köztük éppen az egyik legbefolyásosabb Kuvait) kőolaj-kitermelésének fokozása leszorította az árakat. A feszültség egyre nőtt a két állam között, az 1989-ben megszaporodott diplomáciai találkozások sem vezettek eredményre. Egy gazdag kuvaiti olajlelőhely körül is vita bontakozott ki, amely Szaddám szerint valójában Irakot illette volna, ám 1960-ban az Arab Liga úgy állapította meg a határt, hogy az egész terület a déli apró királyságé lett. Iraknak a tengeri szállítással is gondjai akadtak, ugyanis a perzsa légvédelem kikötőinek többségét lebombázta, így csak Kuvait – nem túl olcsó – közvetítésével tudott olajat exportálni.
Szaddám rövidre akarta zárni a problémát, és ehhez egy hetven évvel azelőtti konfliktushoz nyúlt vissza. Miután Irak 1932-ben elnyerte függetlenségét, a kormány azonnal kijelentette, hogy déli szomszédja az ország szerves része, amelyből csak az olajra ácsingózó nyugati nagyhatalmak csináltak független sejkséget az Ottomán Birodalom szétesése után. Bár 1963-ban Irak felvette a diplomáciai kapcsolatot Kuvaittal, Szaddám most felelevenítette a vitát, és azzal érvelt, hogy a kuvaiti emírt még saját népe sem szereti. 1990. július elején már katonai lépéssel fenyegetőzött, amit azzal nyomatékosított, hogy harminc-ezres hadsereget vezényelt a kuvaiti határra. Már csak biztosíték kellett, és amikor a berendelt amerikai nagykövet azt ígérte, hogy nem avatkoznak be egy arab–arab konfliktusba, a diktátor végső lépésre szánta el magát.
1990. augusztus 2-án helyi idő szerint hajnali két órakor az iraki csapatok átlépték a határt. A 6-os számú autópálya mentén benyomuló százezres Köztársasági Gárda négy hadosztálya (Hammurapi, Medina, Tavalkalna ala-Allah és Nabukodonozor) összehangolt támadást indított a főváros ellen.
A kuvaiti emír testőrgárdájának a helyi rendőrség bátor támogatásával reggel hét óra körül sikerült feltartóztatnia a Dasman Palota elfoglalására küldött egységeket. Ezzel Dzsaber al-Ahmad al-Dzsaber al-Szabah emír és családja időt nyert a menekülésre, és végül Szaúd-Arábiában leltek nyugalomra. Az iraki tengerészgyalogosokkal megerősített ellenség végül súlyos harcok árán bevette a palotát. Az építmény védelmével megbízott Seikh Fahad al-Ahmed al-Dzsaber Al-Szabah herceg elesett a harcokban, de hogy ne lehessen azonosítani, állítólag tankkal mentek át a holttestén, amelyet aztán ismeretlen helyen elástak. Kora délután az ellenállás mindenhol megszűnt. Aznap a kuvaitiak megízlelték a megszállás keserű ízét.
A győzedelmes hadjárat után Szaddám saját unokatestvérét, a kurdok elleni gáztámadás irányítóját, Ali Hasszán al-Madzsidot („Vegyi Ali”) nevezte ki Kuvait kormányzójának. A kegyetlen helytartó azonnal kimutatta foga fehérjét. Már másnap megkezdődött az ország kizsákmányolása és az emberek megfélemlítése. Mintegy hatszáz kuvaitit hurcoltak el Irakba, akik közül sokan nem tértek vissza, és csak sejteni lehet, hogy kivégezték őket. Majd félmillió kuvaiti és itt dolgozó külföldi állampolgár menekült el az országból, de akik ott maradtak, sem voltak biztonságban. Kuvait hét hosszú hónapra sötétségbe borult.
Az inváziót azonnal világméretű tiltakozás követte, de hiába. Szaddám nem engedett még az akciót elítélő 660. számú ENSZ-határozat megfogalmazása után sem. Az év végén az Egyesült Államok és szövetségesei ultimátumot fogalmaztak meg Bagdadnak, mely szerint, ha nem vonulnak ki Kuvaitból, akkor számolniuk kell egy hatalmas felszabadító hadsereg támadásával. Az 1991. január 16-án megindított Sivatagi vihar hadművelet elsöpörte az iraki hadsereget, és felszabadította a megszállt országot. Szaddám Huszein hatalmát azonban nem döntötte meg az öbölháború, így még tucatnyi éve maradt, hogy kitombolja magát.
2010. 08. 06. (XIV/31)
