hetilap

A felső-galileai Cfát (más átírásban: Szafed) ősi város, amely már valószínűleg a második templom idejében (Heródes korában) is létezett. A 15. század végén Spanyolországból kiűzött zsidó családok telepedtek itt le; Cfát a misztikus tan, a Kabbala központja lett, ahova az első magyarországi bevándorlók 1826-ban érkeztek. A Kánaán-hegy oldalában épült város csaknem ezerméteres magasságban terül el, az odavezető út mentén a látogató az errefelé megszokott olajfák helyett inkább már tölgyeket, fenyőket lát. Egy, még az ottomán uralom idejében létesített, terméskőből épült, hajdani török rendőrparancsnokság épületének helyiségeiben működik a viszonylag fiatal múzeum, amelyet a Lusztig házaspár, valamint  lelkes barátaik hoztak létre szinte a semmiből.
– Büszke magyarok, ugyanakkor büszke zsidók voltunk – emlékezik családjára, iskolai környezetére Lusztigné Éva, aki a soában orvos szüleit és rokonait elveszítette, s maga a budapesti gettóban érte meg a felszabadulást. 1947-ben fiatal lányként egyetlen hátizsákkal érkezett az akkor brit mandátumterületnek számító Palesztinába. Dolgozott, tanult, maga is tanár lett, férjhez ment, fia született. Azután egy napon rádöbbent, hogy – akárcsak sok más, a magyar nyelvterületről érkezett sorstársa – a szüleiről még egy fényképet sem tud mutatni a gyermekének.
De egyik-másik Magyarországról, Erdélyből, a Felvidékről, Kárpátaljáról vagy Bácskából érkezett bevándoroltnak azért akadtak ilyen-olyan hazai tárgyi emlékei: fotók, kézimunkák, falvédők, dísztányérok, plüssmackók, iskolai bizonyítványok, imakönyvek.
Elkezdték ezeket gyűjteni. A munka elég gyorsan haladt. Ennek jó két évtizede. Lusztigék és barátaik – nemcsak a Cfátban, hanem a közeli településeken élők is – hamarosan rájöttek, hogy „kincseiket” nem őrizhetik a pincében, fiókok mélyén, hogy gyarapodó gyűjteményüket mások számára is hozzáférhetővé kell tenniük. Ez azonban szakértelmet követelt. Felfogadtak egy muzeológust, aki hetenként három este tanította őket munka után, egészen addig, amíg nagyjából elsajátították a szakma alapjait. „Tanáruk” pedig annyira felbuzdult, hogy attól fogva már ingyenesen folytatta a „tanfolyamot”.
Így állt össze lassacskán az adományokból a mára több helyiségnyire bővült múzeum, amelyben jelenleg mintegy hatvanezer tárgyat, dokumentumot őriznek, természetesen valamennyit digitalizált leltárban nyilvántartva. A munkatársak többsége önkéntes, akik több nyelven (magyarul, héberül, angolul) beszélnek; az intézmény közvetlen irányítását Lusztigék átadták a fiuknak, az Izraelben született, de magyarul jól értő, építész végzettségű Ronnak. Fordult már elő olyan eset, hogy az itt őrzött dokumentumok alapján találta meg valaki elveszettnek hitt hozzátartozóját.
„Megismertetjük a látogatóval a magyar zsidóság szellemi örökségét a társadalom, a vallási élet, a tudomány és a művészet terén – olvasható a múzeum prospektusában. – Különösen kiemeljük a cionista mozgalmak tevékenységét, amelyek részt vettek a zsidó közösségek életében, és hozzájárultak az eljövendő zsidó állam megvalósításához. A múzeum egy szobája a vészkorszakkal és a második világháború alatti életmentő tevékenységgel foglalkozik. A múzeum tulajdonában van egy video- és audiokazetta-gyűjtemény is, amely egyéni tanúságtételeket, valamint zenei felvételeket tartalmaz a zsidó múltból. A múzeum különböző rendezvényeket is szervez. A Holokauszt Napon a »Minden embernek van neve« címszavú szertartás keretében felolvassuk a vészkorszakban elpusztult áldozatok nevét, így emlékezve meg róluk. Herzl halálozási évfordulóján évente találkozót tartunk a múzeum tagjai és támogatói részére.”
A látogatók – többek között más izraeli településekről, Európából, az Egyesült Államokból érkező turisták, zarándokok – a tárlókban olyan újabb szerzeményeket láthatnak, mint az a láda, amellyel a később agyonlőtt, mezőberényi Ulmer Tibor vonult be munkaszolgálatra, egy „Éljen Kossuth Lajos” feliratú apátfalvai dísztányér (a Raviv család emléktárgya), a Pataki család ünnepi gyertyatartói, egy magyarországi antiszemita párt 1884-ből származó gyűlöletkeltő röpirata, a Hajnal nővérek gyerekkori játékvarrógépe, amelyet egy makói keresztény család őrzött meg minden más ingóságukkal együtt, amíg Hajnalék hazatértek a deportálásból stb.
Amint a könyveknek, ezeknek a tárgyaknak is megvan a maguk sorsa, története. Az egyik legérdekesebb ilyen tárgy például, amely külön teremben kapott helyet, Tokajból származik. Jó néhány esztendővel ezelőtt a Lusztig házaspár felkereste az észak-magyarországi város elromosodott, majd rendbe hozott zsinagógáját. Az udvaron felfigyeltek egy nagy kupac építési törmelékre, amelyben érdekes-értékes tárgyakat véltek felfedezni. Engedélyt kaptak a többmázsányi sitt elszállítására. Cfátban egy helyi művész – a világhírű moszkvai operaház, a Bolsoj Tyeatr hajdani restaurátora – aprólékos munkával, szinte centiméteres darabokból összerakta belőle a zsinagóga tóraszekrényét.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek