Amikor 1956. október 24-én szokásos szerdai tanácskozásukra gyűltek a NATO-hatalmak állandó képviselői a nyugati katonai szövetség központjának akkor otthont adó párizsi Chaillot-palotába, még aligha gondolták, hogy hosszabb ideig tartó tárgyalássorozatnak néznek elébe. A kijelölt napirend utolsó előtti pontjaként, az infrastruktúra és a távközlés kérdései után vitatták meg a szovjet politika irányait elemző munkacsoport tanulmányát, amely a Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála óta a szovjet blokkban lezajlott liberalizálódás jelenségeit próbálta értelmezni, és megkísérelt a megváltozott helyzethez igazodó új politikát felvázolni a Nyugat számára. Az 1955 júliusában az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió vezetőinek Genfben megtartott csúcstalálkozója is jelezte, hogy enyhülés következett be a keleti és a nyugati tömb közti kapcsolatokban, noha a szembenállás ténye és lényege mit sem változott. Amint az 1956-os Intézet 2000. évi évkönyvében közölt, a kelet-európai olvadást elemző 1956. szeptemberi, egykor titkos NATO-jelentésből is kiderül, a nyugati diplomácia továbbra is agresszív, fenyegető nagyhatalomnak tekintette a Szovjetuniót, és tisztában volt azzal, hogy igen csekély eszközei vannak a szovjet érdekszférához tartozó országok „felszabadítására”. Az atomfegyverekkel megvívandó világháború kockázatának figyelembevételével óvakodtak attól, hogy „hiábavaló lázadásokra” bátorítsák Kelet-Európa „rab népeit”. Ez az irat azonban aligha adhatott kulcsot a NATO Tanácsában összegyűlt delegátusoknak a Magyarországról érkező hírek értelmezéséhez.
A magyar forradalom kitörésének másnapján megtartott NATO tanácsi ülésről készített jegyzőkönyv szerint Sir Christopher Steel brit nagykövet nem tartotta valószínűnek, hogy az esetleges felkelések leverésére a Szovjetunió közvetlenül beavatkozzon, hacsak nem kap felkérést az adott szatellit állam valamelyik politikai csoportjától. Időtállóbbnak bizonyult viszont a nyugatnémet képviselő, Herbert Adolph Blankenhorn figyelmeztetése, aki valószínűleg a néhány nappal korábban hatalomra került Wladyslaw Gomulka-féle új lengyel pártvezetésre gondolt, amikor leszögezte, hogy a nyugati kormányoknak rendkívüli óvatossággal kell cselekedniük, mivel minden meggondolatlan lépés gyengítheti az alakulófélben lévő, a korábbinál ugyan nagyobb társadalmi támogatottsággal rendelkező, de továbbra is kommunista beállítottságú új kelet-európai kormányok pozícióit. Ettől kezdve a Nyugat számára előírt óvatosság a kelet-európai válságról folytatott viták egyik kulcskifejezése lett a NATO Tanácsában.
A szuezi válság árnyékában
A NATO Tanácsa október 30-ai ülésén az előző napon kirobbant, kezdetben Izrael és Egyiptom között zajló szuezi háború hírei mellett bőven szóba kerültek a világsajtó hasábjait is megtöltő magyarországi fejlemények – derül ki a belga NATO-nagykövet október 31-ei beszámolójából. A török képviselő pedig úgy értékelte, hogy itt már nem csak egy Szovjetunió elleni felkelésről van szó. A magyarok maga a kommunista rendszer ellen lázadnak, és a NATO-nak a lehető legnagyobb segítséget kell nyújtania törekvéseikhez. Kormánya szerint tiltakozó jegyzéket kellene küldeni a Szovjetuniónak. A többi nagykövet azonban megkésettnek tartotta az indítványt, mondván, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa már foglalkozik a kérdéssel, sőt bizonyos mértékben már el is ítélték a szovjet akciót.
1956. november 2-án újra összegyűltek a NATO Tanácsának tagjai a Kelet-Európából jövő egyre különösebb hírek megtárgyalására. Tudomásukra jutott ugyanis a Nagy Imre vezette magyar kormány előző napi döntése a Varsói Szerződésből való kilépésről és a semlegesség kinyilvánításáról. Az ülés elején a brit képviselő, Sir Christopher Steel előadta a moszkvai brit nagykövettől származó információit az október 30-ai szovjet kormánynyilatkozatról. A dokumentumból azt a korábban hihetetlennek tetsző következtetést vonta le, hogy a szovjetek nem akarnak beavatkozni a magyar forradalomba. Sőt annyira törékenynek látják az általuk kreált rendszereket, hogy már eszközeik sincsenek azok megerősítésére. A forradalom lengyelországi és kelet-németországi elterjedésének lehetőségeit latolgatva a brit felszólaló arra számított, hogy a szovjetek hamarosan előállnak Németország szabad választások útján történő újraegyesítésének tervével, feltételként szabva, hogy az nem lesz tagja a NATO-nak, és a semlegességet választja. A Magyarországra érkező szovjet csapaterősítéseket pedig – nyilván a brit külügyminisztériumban ekkorra eluralkodott általános reménykedés jegyében – akként interpretálta, hogy Moszkva bizonyára csak alkupozícióit igyekszik erősíteni ezáltal az új magyar kormánnyal szemben – tudhatjuk meg ugyancsak belga külügyi dokumentumokból. Valójában azonban, mint tudjuk, a Forgószél hadműveletnek nevezett hatalmas támadásukat készítették elő a szovjet csapatok Magyarország ellen. A magyarországi felkelés kezdete óta szinte naponta ülésező szovjet pártelnökség ugyanis október 31-én Nyikita Hruscsov első titkár indítványára stratégiai-nagyhatalmi pozícióinak védelmében a magyar felkelés fegyveres leverése mellett döntött.
November 3-án a NATO-nagykövetek tanácskozásán az a kérdés is felmerült, hogy mit tegyen a szövetség, ha Nagy Imre kormánya fegyveres segítségért fordul a Nyugathoz. Az amerikai és a francia képviselő azonban a békés kibontakozás lehetőségét sugalló értesülésekkel válaszolt – ma már tudjuk, alaptalanul. Perkins a moszkvai amerikai nagykövettől, Charles E. Bohlentől származó információk alapján lehetségesnek tartotta, hogy magyar–szovjet vegyes bizottság alakul a Nagy Imre által felvetett kérdések vizsgálatára. Alexandre Parodi pedig arról adott hírt, hogy a moszkvai francia katonai attasé szerint nem várható újabb fordulat, és a szovjet csapaterősítések inkább óvintézkedéseknek tekinthetők a Magyarországon tartózkodó szovjetek és kommunisták lemészárlásának megakadályozása érdekében.
A NATO-országoknak a magyar üggyel kapcsolatos ENSZ-beli fellépése ezúttal is szóba került. Világháborút természetesen senki sem kívánt, így a világszervezetben végrehajtott akciókat tartotta az olasz nagykövet, Adolfo Alessandrini a szovjetekkel szembeni fellépés egyetlen lehetséges módjának. A norvég Jens Boyesen szintén azt remélte, hogy ha szovjet támadásra kerül sor, az Egyesült Nemzetek Közgyűlése szinte egyhangúlag elítéli majd az akciót, és ez politikai és erkölcsi nyomást fog gyakorolni Moszkvára. Ez a módszer azonban, amint a tapasztalatok mutatták, végül kevéssé bizonyult hatékonynak a Szovjetunióval szemben.
Mint ismeretes, 1956. november 4-én hajnalban megindult a Magyarország elleni újabb szovjet támadás, miközben az Egyiptom elleni brit–francia légitámadások, a november 6-ai partraszállás, illetve az ezekkel szemben végrehajtott, a vártnál sokkal keményebb amerikai diplomáciai ellenakciók, így a Nagy-Britannia ellen bevetett gazdasági rendszabályok tovább élezték az Egyesült Államok és legfontosabb szövetségeseinek viszonyát. Ennek következtében a magyarországi és a közel-keleti események tárgyalása a NATO Tanácsában – akárcsak az ENSZ-ben és a világsajtóban – továbbra is szorosan összekapcsolódott. Az 1956. november 4-ei ülésen Lord Ismay, a NATO főtitkára szintén a szövetségesek közötti, a szuezi válság miatt megbomlott egység helyreállítását nevezte a legfontosabb feladatnak, ami nélkül szerinte veszélyes politikai vákuum keletkezne, amelyet a szovjetek ugyancsak kihasználnának.
November 5-én és az azt követő napokban az észak-atlanti tanács továbbra is igen intenzíven tárgyalt a kettős válság lehetséges következményeiről. November 5-én az amerikai képviselő annak a véleményének adott hangot, hogy „bizonyos körülmények között Oroszországot rá lehet kényszeríteni, hogy figyelembe vegye a világ közvéleményét. Fontos tehát, hogy a kormányok (…) energikusan tiltakozzanak Moszkvánál, és engedjenek utat országaikban az általános felháborodás kifejezésének” – tudjuk meg a francia NATO-képviselő november 6-án küldött táviratából. Ez a gondolat annál is inkább megvalósíthatónak tűnt, mivel a NATO-országok közvéleményét valóban megdöbbentette a magyar forradalom elleni brutális agresszió. Bulganyin szovjet miniszterelnöknek november 5-én a brit, a francia és az izraeli kormánynak küldött, atomháborút emlegető, fenyegető hangú üzenetei ugyancsak felkavarták a kedélyeket. A tanács november 6-án tartott megbeszélései során a nagykövetek végre már néhány konkrét elhatározásra is jutottak. Újra fontosnak nevezték, hogy fennmaradjon a szoros együttműködés a NATO-országok ENSZ-képviselői között. Kívánatosnak tartották, hogy állandó nyomást gyakoroljanak a Szovjetunióra bizonyos témák felszínen tartásával (pl. ENSZ-megfigyelők küldése Magyarországra, nemzetközi erők telepítése, humanitárius kérdések), amelyek a magyarországi szovjet akció leleplezésére alkalmas, az ENSZ Közgyűléséhez beterjesztendő határozati javaslatokban ölthetnének testet. A Moszkvával szembeni diplomáciai bojkott lehetséges formáit szintén számba vették. A november 7-ei szovjet nemzeti ünnep eseményeiről való távolmaradást például nyomban elhatározták – tűnik ki a francia NATO-képviselő november 7-ei beszámolójából.
2010. 10. 22. (XIV/42)
