Az alezredes az egyik legtapasztaltabb magyar békefenntartó, aki az elmúlt két évben az ENSZ-misszió keretében gyermekkatonák leszerelésében segédkezett Szudánban. A támadók négy ENSZ-alkalmazottat hurcoltak el, köztük volt a magyar alezredes is. A négy közül kettőt összekötöztek, a másik két békefenntartóra pedig ráparancsoltak, hogy kövessék őket, majd az UNAMID egyik autójába kényszerítették őket. Egyiküknek sikerült elmenekülnie, Papp Istvánnak azonban nem. Annak ellenére, hogy az emberrablás pont azután történt, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának tizenöt fős küldöttsége a térségbe érkezett, hogy a tartomány kormányzójával tárgyaljon, feltételezni lehetett, hogy az emberrablásnak nincsenek politikai indítékai.
Nem kellett sokat várni, hogy egyértelműen ki is derüljön: vasárnap, október 10-én egy Daranga nevű, svájciak által támogatott helyi rádió adásában szólaltak meg az emberrablók, akik a fogva tartott magyar férfit is hagyták beszélni. A felvétel alapján a szakértők egyértelműen be tudták azonosítani a hangját. Hétfőn maguk az emberrablók is felvették a kapcsolatot az egyiptomi magyar nagykövettel telefonon, ahol engedték, hogy a túsz magyarul beszéljen a nagykövettel (a beszélgetés tartalmáról a külügyminisztérium érthető okokból nem ad felvilágosítást). Az emberrablás egy bedőlt piramisjátékkal áll összefüggésben. Májusban a kormány is elismerte, hogy a bedőlt piramisjáték mögött al-Bashir elnök két párttársa áll. Mivel az eredeti kárterítési ígéretektől az észak-darfuri kormányzó elállt, vélhetően a rablók „kárterítést” kívánnak szerezni váltságdíj formájában. Papp István arról beszélt, hogy egy táborhoz hasonló helyen tartják fogva, ahol száz egyenruhás tartózkodik, és hogy tart attól, hogy a fogva tartói megölik.
Az UNAMID mandátumáról 2007. július 31-én született megállapodás többéves tárgyalás után al-Bashir szudáni kormányfő és a nemzetközi közösség között (a nemzetközi jog szerint békefenntartó erők küldésére csak akkor van lehetőség, ha az érintett ENSZ-tagállam engedélyezi a beavatkozást), miután a 2003 óta szolgálatot teljesítő Afrikai Unió (AU) békefenntartó misszió csődközelbe került.
A darfuri belháború 2003 februárjában kezdődött, az eredetileg négymilliós lakosságú térségben az ENSZ háromszázezerre becsüli a halottak számát. A francia író-filozófus Bernad-Henry Lévy, aki az egyik Párizsba menekült darfuri hadúrral jó kapcsolatot ápol, a darfuri vérengzést a „21. század első népirtásának” nevezte. 2008-ban az UNICEF szerint nyolcezer (11–17 év közötti) gyermekkatonáról tudtak Szudánban, ebből hatezer a Kartúm elleni felkelők oldalán harcolt Darfurban. 2009 májusában a dohai békefolyamat keretében a felek megállapodtak a gyermekkatonák leszereléséről. A döntés ellenőrzésével az UNAMID lett megbízva, többek között a polgári munkaerőként alkalmazott Papp István feladata is ez volt. Az UNAMID közreműködésével ezernégyszáz gyermekkatona igazoltan szabadult meg.
A darfuri belháború olyan időszakban tört ki, amikor Kartúm az ország déli részével volt elfoglalva (az ország 1956. évi függetlenségének kikiáltása óta tíz év kivételével Észak-Szudán (Kartúm) folyamatosan fegyveres konfliktusban áll Dél-Szudánnal). A térséget lényegében 1984 óta uralja az éhínség. Az elsivatagosodás és az ivóvízkészletek drámai csökkenése miatt egyre nőtt a feszültség az arab nomád csoportok és a fekete, földművelést folytató törzsek között. Al-Bashir 1989-ben történő hatalomra jutása óta fegyverekhez juttatta a nomád törzseket, sőt megígérte, hogy amennyiben sikerül kiirtani a feketéket, megkaphatják a földjüket. A kormány által létrehozott milíciák tagjait a helyiek dzsandzsavid (szellemlovasok) néven nevezik. A dzsandzsavid a falvak teljes pusztításával (felégetés), a nők – és gyermekek – szisztematikus megerőszakolásával és a legelképesztőbb kegyetlenségekkel a lakosság terrorizálására törekszik, hogy minél előbb elhagyják földjüket. A konfliktus során a 4 milliós lakosságból 2,7 millióan kényszerültek lakóhelyük elhagyására, többségük Szudánon belül, főleg Észak-Szudánban talált menedéket, illetve a szomszédos országban, Csádban. 2002-2003-ban a falvak elkezdték megszervezni saját védelmüket, ebből alakultak a különböző felkelő milíciák.
2003 óta al-Bashirnak sikerült folyamatosan a tárgyalóasztalhoz ülni a felkelőkkel, miközben letagadja kapcsolatát a dzsandzsavid milíciákkal, annak ellenére, hogy több civil szervezet, illetve a felkelők is rengeteg tárgyi bizonyítékot hoztak fel arra vonatkozólag, hogy al-Bashir hátteret biztosít a milíciáknak. A felkelők között élénk etnikai és ideológiai különbségek vannak, a három nagy csoport körül szerveződő tizenvalahány gerillacsoport iszlamista, de al-Bashir-ellenes vonal, illetve az al-Bashir által bevezetett sariát elutasító csoport is megtalálható.
Papp István Szudánba utazása előtti napon interjút adott a Fejér Megyei Hírlapnak. A misszióról a következőket mondta: „az övezet (…) legalább annyira veszélyes, mint Irak vagy Afganisztán.
A menekülttáborokban egyre gyakoribb a leszámolás, a kormányerők és a fegyveres csapatok között pedig a szabályos tűzharc”. A 2005-ben a HM-ből leszerelt tiszt önkéntesen jelentkezett ENSZ-békefenntartó-missziókra, miután aktív tisztként ez volt a szakterülete. 2005-től Kongóban és Nepálban dolgozott, 2009 tavaszán Szudánba utazott, ahol igyekezett jó kapcsolatokat ápolni a kormányzati erőkkel és a felkelőkkel, a leszerelt gyermekeknek vagy felnőtteknek igyekezett segíteni visszailleszkedni a polgári életbe. Saját bevallása szerint „Afrika szerelmese” lett. Október végén tervezett hazautazni Magyarországra.
Al-Bashir elnök ellen a hágai Nemzetközi Bíróság két nemzetközi elfogatóparancsot adott ki háborús bűncselekmény, emberiség elleni bűncselekmény, valamint népirtás vádjával.
Háborúk és áldozatok szudánban
Elsô dél-szudáni háború:
1956–1972: becsült dél-szudáni áldozatok száma 750 000 és 1 500 000 között (forrás: World Council of Churches).
Második dél-szudáni háború:
1983–2005: 2 000 000 dél-szudáni áldozat.
(A becslés a mesterségesen gerjesztett éhínség általi elhalálozást is figyelembe veszi.)
Darfuri háború (Nyugat-Szudán): 2003 óta: 300 000 halott.
2010. 10. 15. (XIV/41)
