Kölcsey Gábor és Nagy Krisztina leánya 1821-ben született egy csendes, világtól elzárt faluban, Szatmárcsekén. A Kölcsey család kiterjedt rokonsággal rendelkezett, Czégénydányádon, Csekén különböző nagybácsik, unokatestvérek éltek, akik a családlátogatások alkalmával sokszor tréfálkoznak Antóniával, szorgalmas naplóírónak „becézgetik”, „ezt okvetlen írd bele a naplódba” felszólításokkal buzdítják. A korabeli női naplók narratíváival szemben – melyek az azt jegyző körül forognak, és részletesen tárgyalják a bálokat, díszes ruhákat, társasági életet, szerelmeket – Antónia írásaiban a csekei parasztság viszontagságait, babonaságait, ugyanúgy megtaláljuk, mint báró Wesselényi látogatását birtokukon és élete első bálját Szatmárban. Kölcsey „Tónika” feljegyzései azonban nemcsak azért érdekesek, mert mindezek mellett még az általa is mélyen tisztelt és csodált „Ferencz bácsi” hétköznapjaiba is betekintést engednek, hanem mert az övétől gyökeresen eltérő világszemléletről tanúskodnak.
Antónia tizennyolc évesen, 1839. március elsején a korabeli szatmárcsekei purimról ír, remek néprajzi adalékkal szolgálva az utókornak: „A s’idók ma Hámon ünnepét ülték vagy inkább futották meg. Minden s’idó nagy vigalomban vala s jó napot csinált magának. Néhányan pásztoroknak öltözködének s’iros -bundákba, és egy lovag s’idót kísérnek, ki mindenféle rongyokkal beaggatva vala, örömrivalgással futottak utána a s’idó gyermekek is. E különös menet végig járá a falut, s minden Ábrahám unokája háza előtt megállott, hol kész lakoma várá őt. Ők mindnyájan boldogok voltak ma, boldogabbak, mint bármily örömittas úr a velenczei vagy római Carnevalba. Igy a boldogságot nem lehetne meghatározni, Azt csak kinekkinek érzésből vagy fogalmából áll. Ők még mindég meg tudák tartani nemzetiségüket és olly sok száz évek után is híven őrzék azt. Sok s’idó inkább vesztené életét mint sem nemzetisége béllyegiről lemondjon. És ezt ők olly hazákba teszik hol létöket is drágán kell fizetniök. Mindég megindulást s mozgalmat érzek keblemben midőn s’idót szenvedni látok, s örömet akkor ha boldognak vélem őt lenni. Ma is midőn hallám vidámságokat ez embereknek, részvét könye szökött szemembe.” (Kölcsey Antónia naplója)
Szövegei másutt is szociális érzékenységéről és mély felebaráti szeretetről árulkodnak. A szatmári vásárban koldus családot lát. Vak apát, béna anyát, akik egymás kezét fogják, utánuk sípokkal mennek gyermekeik. „Szívfagylaló érzés volt ennyi nyomort látni együtt” – írja Antónia, majd később megjegyzi, hogy rajta és egy paraszton kívül senki nem könyörült meg a szerencsétleneken. „Be szép rendeltetés az, ha az ember másokon sokakon segíthet, és be nagy boldogság, ha lehetne mind azokon, akiken szeretne. Van e nagyobb boldogság, mint másoknak és sokaknak örömet szerezni és látni milyen szépen, vidámon tekintenek vissza” – elmélkedik élményén.
A fiatal lány figyelmét a nyomor mellett annak feltételezhető okai is megragadták. Egyik feljegyzésében a parasztság körében elterjedt átokmondások kapcsán ír le egy esetet. Egy tót asszony önmagára mondott szörnyű jövendőt, ám férje figyelmezteti, hogy ne beszéljen így, mert gonosz szavai megtelepedhetnek rajta. „Estve mikor haza ment az asszony házához nagyobbik fiát szörnyű kínok közt rángatózva találta, még e betegség soha nem volt fián. Most jutottak eszébe az asszonynak átkos szavai, mert éppen azon kínok közt szenvedett a fia, amit önmagára kívánt. Mily egyszerre elérte a szegényt a büntetés” – írja konklúziójában, és egy cigányasszonyról is mesél, aki koldulni jött hozzájuk. „Sohasem láttam még éhezésnek illy martalékját, s ennek láttánál, mintha keresztül nyilallott volna szívemen és fejemen, egy kimagyarázhatatlan fájdalmat éreztem, milyet még eddig nem. Reggelimet oda adám a czigánynőnek és délig nem ettem, de várhatám el az ebédet. Sokszor nem szoktam reggelizni, de illy nagyon tán soha sem éheztem meg ebédig. Talán tudtomra akará adni az Isten mit tesz éhezni. O én csak fél nap nem ettem, de ez az asszony napokat kínlódott az éhség miatt. És hányan vannak illy szerencsétlenek e szűk időkben.”
Kölcsey Antónia huszonhét évesen ment feleségül Gelei Katona József földbirtokoshoz. Apára költözik, és az úrasszonyok egykedvű, szorgos életét éli. Nem ír többé. Lánya, Katona Clementin, Ábrányi Kornél zeneszerző felesége, írónő lesz. Antónia tehetségét, a külvilág finom érzékelését azonban nem örökli, helyette a Kölcsey név kárpótolja, és nyit számára kapukat az irodalmi életben.
Kölcsey Ferenc: a szegénység oka a zsidó
Kölcsey Ferenc a magyar irodalomtörténet szikár, komor alakja. Késői olvasók sok esetben kizárólag „Husztnak romvárán” látják, vagy magába roskadó filoszként időzni szatmárcsekei birtokán. Világtól elzárt remeteként jelenik meg előttük, akinek se felesége, se kedvese, se gyermeke. Keblében csak a hazafias érzület kap helyt. Az irodalomtankönyvek megemlítik a fekete himlőt, barátságát Kazinczyval, a Parainesist és zengzetes, nehéz sorait. Élete végén prózát írt, de elbeszéléseit alig néhányan olvassák. A vadászlak, A kárpáti kincstár izgalmas, fordulatokkal teli szövegek. Vilma című írásában, Szemere Pál hitvesének, Krisztinának (1792–1828) állított emléket, aki miatt végleg nőtlen maradt. A Himnusz költője minden percét a közügyeknek szentelte, országgyűlési követként aktív résztvevője volt a kor politikai életének. 1830-ban írott, A szatmári adózó nép állapotáról című veretes munkájában karakteres antiszemita hangon szólal meg. „Az adózó nép szegénységének veszedelmesebb forrása nem lehet, mint a zsidók szemlátomást való szaporodása. Ezen népcsoport, kit vallásának különössége, nyelvének minden mások előtt érthetetlen volta, az elnyomattatás érzéséből származó, oldozhatatlan, szoros együttartás századok olta megtartott anélkül, hogy azon nemzetekkel kiknek közepette, mint a növény tápláló nedveit elszívó gomba él, egybenolvadott vagy a nationalismushoz csak egy gondolattal is közelített volna, ezen boldogtalan nép, mely Istenünk szép teremtett világán egy talpalatnyi földet hazájának nem nevezhet, és kitörülve a nemzetek sorábul egy irtódzást gerjesztő bélpoklosként tévelyeg a föld lakosai között.”
(Kölcsey Ferenc összes művei. Budapest, 1960, Szépirodalmi Könyvkiadó.)
2010. 11. 05. (XIV/44)
