William Freese-Greene angol kutató már az 1800-as évek végén rögzített háromdimenziós rövidfilmeket, de a 3D-s vetítésekhez nem állt rendelkezésre megfelelő technikai háttér egészen 1920-ig. Pár évre rá már el is készült az első háromdimenziós film, melyet fizetős nagyközönség előtt vetítettek le.
Napjainkban világszerte csaknem tízezer mozi rendelkezik 3D-s vetítőteremmel, és ez a szám folyamatosan gyarapszik, hiszen az új technológiával készített filmek gyártásával jelentős profitra számítanak Hollywoodban. A legmagasabb elvárásokat kielégítő technikai háttérrel rendelkező mozifilmek elkészítése csak horribilis áron lehetséges, ellenben a digitális eszközök bevonásával jelentős mértékben mérsékelhetőek az előállítási költségek. A térhatás, mint cél érdekében több eljárás is alkalmazható: a filmeket egyedi, kétlencsés kamerával is készíthetik például, melynek során az optikákat azonos, a szemek közötti távolságra helyezik egymástól. Az egyik lencse a bal, a másik pedig a jobb szem számára rögzíti a jeleneteket, ezt pedig úgynevezett tükörrendszer segítségével egy képpé állítják össze, és így vetítik a mozikban. Egy speciális szemüvegen keresztül nézve a két szem két különböző képet lát, ezáltal pedig olyan érzése lehet a kikapcsolódásra vágyó nézőnek, mintha az események közepén ülve figyelné a történéseket.
Ezt a modern luxust akarta az otthonokban is biztosítani több neves szórakoztatóelektronikai termékek gyártásával foglalkozó óriásvállalat (pl. Sony, Panasonic), amikor piacra dobta a 3D filmek vetítésére alkalmazható televízióit. Az elmúlt hetekben hozták nyilvánosságra, hogy elkészült a világ legnagyobb, azaz 180 centiméter képátmérőjű 3D-s LCD televíziója, melyet Japánban mutattak be. A képernyő egyedi szemüveg nélkül is alkalmas háromdimenziós műsorok megjelenítésére. A szakértők meglátása szerint a piacra betörő nagyobb felbontású készülékek felbukkanása a kisebb átmérőjű, alacsonyabb kategóriás szerkezetek árának csökkenését idézheti elő.
2010. 12. 03. (XIV/48)
