P. Ferenc és Ildikó 40 év körüli vak házaspár Budapesten. Kiszolgált vakvezető kutyájuk megbetegedett, tavaly el kellett altatni, s a két ember magára maradt. Mint mondják, belátható időn belül nem kaphatnak új kutyát, mert Magyarországon nincs pénz vakvezető ebek kiképzésére. Hogy a kiszolgáltatott emberek helyzete ma kit érdekel, arról Ildikó ismeretei két hónappal ezelőtt tovább bővülhettek. Amikor egy busz nem a járda mellett állt meg, s ő mit sem sejtve, immár a kutya nélkül leszállt, olyan rosszul lépett az úttestre, hogy elesett, és szinte mindenét összetörte: kulcscsontját, csípőjét, lábát, karját. Bekerült a kórház sebészetére, ahol valahogy összerakták. Férje képtelen volt bejárni, segíteni neki, ezért Ildit egy hét múlva áttették az elfekvőbe, szenilis haldoklók közé. Ugyanolyan „ellátásban” részesült, mint a szobatársai, olyan érzése volt, mintha lemondtak volna róla is. Hiába kérte, hogy legalább a vécére kísérje ki az ápoló – akire amúgy 23 beteg jutott egyszerre –, társaihoz hasonlóan mindössze napi egy pelenkacserét biztosítottak neki. Végül kikönyörögte, hogy engedjék haza, de lelkileg nagyon megviselte az eset.
A kutyahiány olyannyira valós probléma, hogy egy vakvezető kutyák hazai bizniszéről szóló rádióriport nyerte el nemrég a Médiaunió pályázatát, sőt, múlt héten Vastag Tamás és Keresztes Ildikó, az X-Faktor sztárjai is vakoknak szegődtek egy délelőttre, hogy egy demonstráció keretében felhívják a figyelmet a vakvezető kutyák kiképzésének fontosságára, és a megcsappant állami támogatás miatt egyben adományokat is gyűjtsenek. A Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége által szervezett „Big Hug Kihívás” napján a résztvevőknek csoportosan, bekötött szemmel, fehér bottal, vakvezető kutyákkal tömegközlekedési eszközökön kellett eljutniuk a Láthatatlan Kiállítástól egészen a csepeli Vakvezetőkutya-kiképző Iskolába. A beszámolók szerint mindkét médiaszemélyiség megrendítő élményként élte meg a hirtelen kiszolgáltatottságot, és a kutyák bizalomgerjesztő közelségét egyaránt.
„A csepeli kutyaiskola évente 10-12 kutyát tud kiképezni az eddigi 25 helyett, mert nincs rá pénz. Az iskolát a 22 tagszervezettel bíró Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége tartja fenn, de a szövetség idén mindössze 160 millió forint állami támogatást kapott, ami a tavalyi 207 millió forinthoz képest különösen kevés. Gondoljon bele: egyetlen vakvezető kutya kiképzése 1,8 millió forintba kerül” – fejtette ki lapunknak Farkasné Schiff Mónika, a csepeli Vakvezetőkutya-kiképző Iskola vezetője. Jelenleg 77 személy van a várólistájukon, a várakozási idő több év. A csepelin kívül Miskolcon és Debrecenben képeznek még vakvezető kutyákat belső keresletre, de ezeket az iskolákat is a bezárás fenyegeti. Farkasné elmondása szerint a vakvezető kutyák kiképzésével magáncégek is foglalkoznak hazánkban, de csak külföldre tudják eladni a portékát, mivel a hazai vakoknak ez az ár megfizethetetlen. Egy kutya kiképzése nagyon aprólékos munka, másfél évig tart: tenyésztési program, kölyöknevelési időszak, majd féléves betanítás, végül a megfelelő tulajdonoshoz szoktatás. Tavaly egyetlen pályázatot írt ki a minisztérium, ebből négy kutya kiképzése fedezhető, de még annak sincs meg az elbírálása. Az adományok esetlegesek, az időnként csordogáló pénzekből egy kutyaiskolát nem lehet működtetni.
A vezetőnő hangsúlyozta, hogy a kutya testi-lelki társa ugyan a szerencsétlenül járt embernek, de csak arra képes, hogy elkísérje őt oda, ahová az menni akar. A vaknak ismernie kell az útvonalat, a kutya pedig védelmezi őt, és segít neki, például helyet találni a tömegközlekedésben vagy kikerülni az útakadályokat: oszlopot, fát, gödröt, parkolóórát. Az útvonalakat, az utcán vagy a lakásban való mozgást, a fehér bot használatát vagy a kutyával való együttműködést csak szakavatott segítséggel képes egy megvakult ember megtanulni. „Nem minden vaknak van feltétlenül szüksége kutyára – a mai szűkös helyzetben ez tiszta szerencse –, de aki kutyával járt a munkahelyére, iskolájába, az nagyon rá van utalva, nekik, amennyire lehet, igyekszünk a várólistán elsőbbséget biztosítani” – teszi hozzá Farkasné.
Az életképesség nem a kutyától függ leginkább. Több hónapos vagy inkább többéves keserves lelki tortúra és tanulási folyamat előzi meg azt, hogy egy vakká vált felnőtt ember eligazodjon a világban, s mindenekelőtt egy fehér bot vagy egy kutya segítségével kísérő nélkül is kiléphessen az utcára. A múlt héten a Népszabadság adott hírt arról, hogy uniós támogatással egy évvel ezelőtt felállítottak nyolc látásrehabilitációs központot Magyarországon, ahol kiképzett mentorok több hónapon át készítik fel a vakká vált embereket lelkileg és fizikailag az új életre. Magyarországon évente 4000 ember veszíti el a látását, elsősorban valamilyen betegség, főleg a cukorbaj következtében, s az új központok évi 1200 személy ellátását biztosítják. Hazánkban összesen 90 ezer vak vagy látássérült embert tartanak nyilván. Rehabilitációt eddig csak a Vakok Állami Intézetében végeztek, ahol évi 40 embert tudtak ellátni. A Társadalmi Megújulás Operatív Program (TÁMOP) február 28-án véget ér, és úgy néz ki, hogy az állam minden kötelezettsége ellenére nem tartja fenn tovább az intézményeket. Székesfehérváron már felmondtak a szakembereknek, és velük együtt várhatóan mindenhol szélnek fogják ereszteni a vakokat is, tekintet nélkül azok állapotára és a hosszú várólistákra. A Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) szociális államtitkárságától több napon át nem kaptunk választ a központok bezárásával kapcsolatos kérdéseinkre.
S ha mindezek ellenére egy szerencsétlenül járt ember a rehabilitációs feladatot sikeresen abszolválta, a következő, életre szóló kihívást az előítéletes magyar társadalomba való beilleszkedés jelenti.
Miért Anglia?
„A bölcsőde a múlt héten feljelentést tett a gyermekorvosnál ellenünk, miszerint gyermekünk nem fejlődik rendesen: nem mond háromévesen verseket és nem szobatiszta. A feljelentésről akkor értesültünk, amikor feleségem az időszerű oltásra vitte gyermekünket. Az orvos »jóindulatú, baráti« tanácsokkal látta el életem párját, miszerint a gyermek egészséges fejlődésének érdekében el kellene válnia tőlem, nem növekedhet egészségesen egy olyan gyermek, akinek az apukája megvakult.
– Ne gondolja, anyuka, hogy ki fogja bírni egy életen keresztül egy vak ember mellett – hangzott a csendes »biztatás«. Feleségem derekasan kiállt mellettem. – Nem vehetem el a fiamtól az édesapját; nagyon szereti az apukáját, és én is szeretem. Mennyivel javítana a helyzeten, ha kidobnám a férjemet, mint egy használhatatlanná vált, törött tárgyat, megfosztva a fiunkat egy életre az édesapjától?! A férjem naponta jár rehabilitációra, hogy felkészülhessen a megváltozott kihívásokra. Braille-írást tanul, közlekedést az utcán és számítástechnikát.
A tragédia feldolgozásához hetente több alkalommal pszichológiai segítséget kap a Szempont Alapítvány rehabilitációs programján belül.”
Az eset Bernhardt József kiadásra váró „abilityregényében” olvasható, melyben a szerző mély humánummal és nem kevés humorral írja meg földi pokoljárását, miután egy orvosi műhiba következtében öt évvel ezelőtt mindkét szemére vak családapa lett belőle. „Beléptem a lakásba, lefejeltem a hűtőt, ledobtam a cipőmet, bemenekültem a nagyszobába, és leültem az ágy szélére – arra a helyre, ami a következő három hónapra törzshelyemmé vált, kisebb-nagyobb megszakításokkal – írja a kórházból való első hazameneteléről. – Sötétben fekszel, sötétben kelsz… A kegyelem bizonyos megnyilvánulásaihoz tartozott, hogy minden éjszaka álmodtam valami szépet. Álmaimban egyszer sem voltam vak, vagy ha éreztem is annak tudatát, ez a látásban nem korlátozott. (…) Álmában az ember mindig lát. Olyan volt nekem az alvás, mint az ébrenlét. És az ébredés, mint a sötét éjszaka.” A könyv végigvezeti olvasóit azokon a stációkon, melyek mentén az őrült kétségbeesést követően elindult a hittel teli megbékélésnek, önmaga megismerésének, sokszínű zenei és írói tehetségének megnyilatkozása felé. „Naphosszat a széken ülve élveztem, hogy legalább a gitárom nem hagyott cserben, vakon éppolyan jól kezelhető volt, mint látva. Átéltem a zenélés igazi élményét, nem kellett a húrokkal bíbelődnöm, nem a gitárt láttam magam előtt, hanem a hangokat. Ujjaim automatikusan megtaláltak minden hangot, amit a szívem kigondolt.”
„Az életem hullámvasúttá vált: hittem, kétségbeestem. Ma is hullámvasúton ülök, de a völgyek sekélyebbek, a hegyek alacsonyabbak, és az émelygés is kisebb” – számol be később. Nem egyszerű menet ez, sem neki, sem a családjának: orvosi mulasztás következtében a szimpla kötőhártya-gyulladása annyira elfertőződött, hogy az egyetlen látó szemét már nem lehetett megmenteni, ráadásul a keresőképessége mellett a műhibapert is elveszítette. Gyűltek a közüzemi tartozásaik, akadoztak a soványka szociális ellátások, ismerőseik és rokonságuk minden jóindulata ellenére éheztek, miközben pesszimista ismerőseik kritikáit hallgatták. Végül úgy döntöttek, hogy Angliába költöznek. Kezdetben ott is nyomorogtak, afrikai lakótársakkal osztoztak lepusztult albérleteken, s a feleség eljárt takarítani. Egy évbe telt, mire „feljöttek”, amiben nem kis része volt az angliai és magyar hittestvérek támogatásának is. József felesége megjárta a bevándorlók megélhetési kanosszáját, két és fél év elteltével egy virágzó vállalat irodavezetője lett, jó keresettel, szolgálati autóval, ötszobás bérlakással rendelkeznek, a birminghami önkormányzattól pedig lakhatási és egyéb, az ottani fogyatékkal élőknek kiemelt módon járó támogatásokban részesülnek. Többek között naponta látogatják és segítik őket szociális és fizetett alkalmazottak, akik főznek, takarítanak, a kisfiút az iskolából hazahozzák, tanulnak, játszanak, sétálnak vele. József ma már eljutott régi álmának megvalósításához is: skype-on gitározni tanulhat példaképétől, a klasszikus gitárművész Zajzon Gábortól, s a JAWS képernyőolvasó programnak köszönhetően különleges írói tehetsége is egyre inkább megnyilatkozik. „Más itt, mint Magyarországon, és nem csak az egzisztencia miatt: ha nem adod fel, akkor előbb-utóbb hihetetlen megbecsülést vívsz ki magad körül” – mondja József. Búcsúzóul eljátssza a Szarvasvadász című film híres betétdalát. A rögtönözve előadott akkordok hatását szavakkal nem igazán lehet kifejezni.
2011. 02. 25. (XV/8)
