A kádári vezetés 1956. december elejére a szovjet csapatok aktív közreműködésével teljesen felszámolta a forradalom utáni fegyveres ellenállást. A december 7-ei párthatározat már az ellenállás nem fegyveres formáinak és szervezeteinek a szétverését és a békés tiltakozó akcióktól való elrettentést tűzte ki célul. December első napjaiban 200 munkástanácsi vezetőt letartóztattak, december 11-én bevezették a statáriumot, december 12-én újra felállították az 1953-ban feloszlatott internálótáborokat, majd végrehajtották az első kivégzéseket. Ezeknek az intézkedéseknek a hatására 1956 végére a lakosság számára nyilvánvalóvá vált, hogy a forradalom ügye elbukott, és az új hatalom megerősödött. Még reménytelenebbnek tűnt a helyzet, miután 1957. január 19-én letartóztatták Háy Gyula, Lengyel Balázs, Tardos Tibor és Zelk Zoltán írókat, valamint Novobáczky Sándor és Lőcsei Pál újságírókat.
A magyarországi ellenállás egyik utolsó jele volt a szájról szájra terjedő, időnként a falra festve megjelenő felhívás: „Márciusban újrakezdjük!” (MUK). Amint Kozák Gyula írta a „MUK”-ról: „Mögötte nem volt komoly mozgalom vagy szervezet, de az elnyomás fokozásához használt propaganda eszközeként a hatalom életben tartotta, hogy erejét mutatva mind keményebben léphessen fel.” Az MSZMP vezetői ugyanis 1957 elejétől úgy vélték, hogy hatalmuk további konszolidálásához az elnyomó intézkedések folytatására, sőt fokozására van szükség. A korabeli belügyi és pártiratok alapján úgy tűnik, hogy a megtorlás politikájának nyílt meghirdetéséhez adott hivatkozási alapot a MUK. Kádár János 1957. február 2-án az MSZMP Nógrád megyei aktívaértekezletén a közelgő március 15-ére hivatkozva valóban kijelentette: „Nekünk a nép iránti kötelességünk, hogy az ellenforradalmi provokációkkal szemben résen legyünk, és ha ilyennel találkozunk – kimondom a szót – kíméletlenül fel kell lépnünk…” Ám Kádárnak az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1957. február 26-án tartott ülésén elmondott referátumából világosan kiolvasható, hogy nem tartotta a MUK-ot valóságos veszélynek: „Én meg vagyok győződve, hogy nem tudnak minket komolyan visszanyomni” – mondta.
Kádárék természetesen mindent megtettek annak érdekében, hogy március 15-ével kapcsolatban megakadályozzák a tiltakozó akciókat. A belügyi és katonai intézkedések, a megfélemlítés meg is tette hatását, és az ünnep nyugalomban telt. De tegyük csak fel a kérdést: „Mi lett volna, ha…?”
Mi lett volna, ha újabb tömeges felkelés tör ki? Hogyan reagált volna egy ilyen eseményre a Nyugat, amelynek diplomatái ugyan a forradalom leverése után is Budapesten maradtak, de amelynek követségei tartózkodtak minden olyan gesztustól, ami a szovjetek által plántált Kádár-kormány hivatalos elismerését jelenthette volna. Ezért maradtak távol a NATO-országok képviselői a köztársasági elnök szokásos újévi köszöntéséről 1957. január elején. Így történhetett, hogy Jean Paul-Boncour francia követ, aki már 1956 júniusa óta Magyarországon tartózkodott, csak 1957 novemberében fogott kezet először Kádárral.
Amint egy 1956. szeptember 24-ei keltezésű titkos NATO-iratból is látszik, a nyugati diplomáciának pontos ismeretei voltak a Szovjetunió kelet-európai csatlósállamaiban Sztálin halála után kezdődő liberalizálódásról. Magyarországgal kapcsolatban egyenesen az események meglepő felgyorsulásának lehetőségével is számoltak. Szem előtt tartva azonban a keleti és a nyugati blokk katonai szembenállását és egy fegyveres fellépés esetén várható atomháború kockázatát – noha ki kívánták fejezni, hogy szimpatizálnak a kelet-európai törekvésekkel –, nem akarták „hiábavaló lázadásokra ösztönözni” Kelet-Európa „rab népeit”. Ennek ismeretében nem meglepő, hogy a magyar forradalom kitörésekor a vezető nyugati politikusok a budapesti felkelők nagy csalódására határozottan értésre adták, hogy nem kívánnak beavatkozni a magyar eseményekbe.
Noha a NATO legfőbb döntéshozó és tanácskozó testülete, a párizsi székhelyű Észak-atlanti Tanács 1956. október–november folyamán többször is tárgyalta az ügyet, azt szilárdan elhatározták, hogy a NATO mint testület semmiképpen sem foglal állást a felkeléssel kapcsolatban, nehogy ürügyként szolgáljon a szovjet propaganda számára annak bizonyítására, hogy a magyar válság a Nyugat beavatkozásának következménye volt. Így aztán, bár 1956 őszén számos irat keletkezett hazánkkal kapcsolatban az Észak-atlanti Szövetség központjában, a NATO tanácsa 1956. december 11–15-én megtartott ülésének záróközleménye volt az első hivatalos NATO-dokumentum, amely nyilvánosan szólt a magyar forradalomról, tudatva, hogy „a tanács tagjai megrendüléssel és felháborodással követték a magyarországi eseményeket”, és leszögezték: „Kelet-Európa népeinek joguk van megválasztani saját kormányukat.”
Ez az állásfoglalás azonban mit sem változtatott azon, hogy a Kádár-kormány a terror fokozásával egyre inkább megszilárdította hatalmát az országban, amiről a NATO-országok diplomatái, Budapestről küldött távirataik tanúsága szerint, szintén pontosan tájékoztatták fővárosaikat. Hogyan reagáljon erre a fejleményre a Nyugat? A diplomáciai kapcsolatok megszakítását mint megoldást még 1956 decemberében elvetették, mivel úgy vélték, hogy a nyugati követségek, ha Budapesten maradnak, képesek továbbra is közelről figyelni a magyarországi fejleményeket. Feltételezték, hogy puszta jelenlétük fékezi a szovjeteket és a Kádár-kormányt a megtorlás kiterjesztésében, és bizonyos szolidaritást fejezhetnek ki ily módon a magyar lakosság felé.
A „magyar ügy” tárgyalása a NATO politikai szerveiben három fő kérdéssel kapcsolatban folyt 1957 első hónapjaiban: rendszeresen foglalkoztak a forradalom leverése után Nyugatra került mintegy 200 ezer menekült ügyével, a nélkülöző magyarországi lakosság megsegítésének kérdésével és végül a Kádár-kormánnyal szemben tanúsítandó magatartással. Míg a menekültkérdést sikerült megnyugtatóan rendezni, a Magyarországnak nyújtandó segély komoly dilemmát okozott: hogyan lehet úgy könnyíteni a fegyveres harcok, az elhúzódó sztrájkmozgalom, valamint az energia- és nyersanyaghiány következtében nehéz gazdasági körülmények között élő magyar lakosság helyzetén, hogy közben ez ne járuljon hozzá a szovjetek által hatalomra juttatott Kádár-rendszer stabilizálódásához? Végül a tisztán humanitárius segélyezés mellett döntöttek.
Hogyan viszonyuljon a Nyugat a Kádár-kormányhoz? – vetődött fel a kérdés mind élesebben. A NATO szakértői szerint ugyanis a diplomáciai bojkott az addigi formában nem volt sokáig fenntartható, és a magyar hatóságok bármikor nyilvános állásfoglalásra kényszeríthették a nyugati kormányokat. Felszólíthatták például a forradalom napjaiban Magyarországra érkezett új amerikai követet, hogy mutassa be megbízólevelét. A kádári vezetés sorsát illetően három alternatívát vázoltak fel a NATO-központ elemzői 1957. február 13-ai jelentésükben: a rendszer megmarad addigi formájában, esetleg meghajol a népi követelések előtt, vagy kiújulnak a harcok. A francia külügyminisztériumnak 1956 februárjában a NATO számára készített tanulmányában ezt olvashatjuk: „A rendőrség naponta erősödve meg tudja akadályozni a nyílt ellenállási akciókat, ami lehetővé teszi a Kádár-kormány számára, hogy megszilárdítsa tekintélyét. De ez nem jelenti azt, hogy a magyar nép mély ellenállása véglegesen megszűnt volna: hírek keringenek egy tavasszal kitörő újabb felkelésről…” Jean Paul-Boncour budapesti francia követ 1957. március 6-án Párizsba küldött táviratában az izraeli követség információira hivatkozva még azt is tudni véli, hogy a magyar hatóságok március 15-én utcai zavargásokat akarnak provokálni, hogy tovább fokozhassák a megtorlás politikáját.
Mivel tehát fegyveres mozgalom kirobbanása Kelet-Európában a NATO értékelése szerint nem volt kizárható – okulva az 1956 őszi tapasztalatokból, amikor cselekvési tervek híján teljes passzivitásra voltak kárhoztatva –, megpróbáltak alternatív megoldásokat kidolgozni különböző forgatókönyvek esetére. Így az Észak-atlanti Tanács mellett működő Politikai Bizottság 1957 februárjában előírta, hogy meg kell vizsgálni a csatlósállamokban esetleg bekövetkező forradalmi események lehetőségét. Főként Lengyelországra és Kelet-Németországra gondoltak, mivel úgy vélték, hogy ezekben az országokban fenyeget leginkább annak a veszélye, hogy a Nyugat is belekeveredik a harcokba, és világháború tör ki.
„A magyarok valószínűleg elég óvatosak lesznek ahhoz, hogy elkerüljenek egy újabb jelentős vérontást” – állapítja meg az 1957. április közepére elkészült elemzés. A Magyarországon állomásozó szovjet erőket pedig önmagukban elégségesnek tartották bármilyen felkelés elfojtására. Ami a nyugati magatartást illeti, hazánk esetében még a békés tiltakozó akciókra sem kívántak biztatni. A magyar Belügyminisztérium Központi Tájékoztató és Értékelő Osztályának 1957. március 15-ével kapcsolatos összefoglaló jelentése, a nyugati rádióadások elemzése alapján helyesen állapítja meg, hogy a nyugatiak ekkorra már nem akarják élezni a helyzetet, hanem mérsékletre intenek, és óvják „a magyar ellenforradalmi erőket” a „hiábavaló vérontástól”. A magyar szervek azt is helyesen érzékelték, hogy a NATO-stratégák a nemzeti kommunizmus irányvonalának támogatását tartották abban az időben az egyetlen járható útnak ahhoz, hogy a csatlós államok nagyobb függetlenségre tegyenek szert a Szovjetunióval szemben.
Mindennek fényében nem meglepő, hogy amikor Budapesten a MUK jelszavát írták a házfalakra, és a hatalom teljes erővel készült az elnyomó intézkedések fokozására, a NATO-országok diplomatái nem törekedtek a Kádár-kormánnyal való amúgy is feszült viszony további élezésére. Annál is kevésbé, hiszen még korábban a Budapestre akkreditált nyugati diplomáciai missziók fenntartása mellett döntöttek. Sajátos dilemma állt elő: a magyar forradalom leverésének tragikus napjaira még élénken emlékező nyugati közvélemény nehezen fogadta volna el kormányainak közeledését a kádári rendszerhez, a reálpolitika azonban a nyugati diplomáciai bojkott fokozatos megszüntetésére ösztönzött. Ezért, bár az Észak-atlanti Tanács 1957. március 6-án tartott ülésén a legtöbb delegátus amellett foglalt állást, hogy a NATO-országok követségeinek egyáltalán nem kellene részt vennie a magyar hatóságok által rendezendő március 15-ei ünnepségeken, végül mégsem írták ezt elő, csak közös álláspont kialakítását javasolták a kormányoknak.
Végül minden nyugalmasan zajlott Budapesten az 1956-os forradalom leverését követő első március 15-én. Amint Münnich Ferenc, a fegyveres erők és a közbiztonsági ügyek minisztere már előre megmondta: „itt nagy »mukkanások« nem lesznek”. Nem is voltak. És ezen az sem változtatott, hogy a Budapestre akkreditált nyugati követek végül nagyrészt úgy döntöttek, hogy távol maradnak a magyar hatóságok által rendezett ünnepségektől.
Who is Kossuth?
Kossuth 1851 decemberében az Egyesült Államokba hajózott, ahol mint nagy államférfit fogadták. New Yorkban ujjongó emberek százezrei ünnepelték a fellobogózott utcákon, és hintójára minden ablakból virágeső hullott. A város polgármestere Ambrose C. Kingsland üdvözölte őt a város lakosainak nevében, s beszédében így jellemezte: „Bemutatom Önöknek, polgártársaim, Kossuth Lajost, a magyar függetlenség magasztos képviselőjét, az emberi haladás bajnokát, az egyetemes szabadság ékesszóló hirdetőjét.” Tiszteletére pénzt verettek, amely egyik oldalán Kossuthot ábrázolta rajta a felirattal: „Kossuth Lajos, Magyarország Washingtonja.”
Az elismerés és rokonszenv nagy volt, kézzel fogható eredményt azonban mégsem ért el, aminek egyik oka az volt, hogy az Egyesült Államokban egyre feszültebbé vált Észak és Dél ellenséges szembenállása. Kossuth 1852. július 14-én elhagyta Amerikát. Nevét máig is őrzi néhány közigazgatási terület: kerület, város,
sőt még megye is. A látogatása óta eltelt időszakban számos szobrot emeltek tiszteletére, iskolák és parkok viselik a Kossuth nevet szerte Amerikában.
A Hetek kíváncsi volt, hogy azok az amerikai fiatalok, akik Kossuthról elnevezett helyen élnek, illetve iskolába járnak, mennyit tudnak ma a „magyar Washingtonról”. Többnyire sajnos semmit. Az internetes közösségi oldalakon feltett kérdéseinkre jobbára csak találgatások érkeztek Kossuth kilétét illetően. A legeredetibb felvetés szerint egy környékbeli farmer lehetett. A fiatalember arra alapozta vélekedését, hogy a Mississippi államon belül (Alcorn megyében) található kis faluban mindenki más is mezőgazdasággal foglalkozik. „Nem igazán érdekel ez a Kossuth haver. Googlizd le!” – irányított tovább másikuk laza nemtörődömséggel a világháló legnagyobb keresőportáljára. Az illedelmesebbje persze örömmel válaszolt volna legjobb tudása szerint kérdéseinkre, de pontos meghatározást csak nagyon kevesen birtokoltak. Az üdítő kivételek elmagyarázták miért is Kossuthról nevezték el iskolájukat, és lelkesen javasoltak olyan honlapokat, szakirodalmat, ahonnan több információ is begyűjthető a témában. (Gyurkó Csenge, Pavelka Zsanett)
2011. 03. 11. (XV/10)
