Kertész Ákos nyílt levelében úgy fogalmaz: „a magyar genetikusan alattvaló (ezt a mondatot később a következőképpen igazította helyre: »helyesen ilyen mondat nincs« – a szerk.). József Attila talált mentséget: »ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít, vagy parancsot követ«. De ez nem mentség arra, hogy a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van, legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire. Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt. Így aztán nem is kapott soha föloldozást!”
Bächer Iván szerint a magyar emberek közössége van annyira erős, hogy egy cikket el tudjon viselni. Noha Magyarország rossz állapotban van, de az nem ugyanaz, mint a magyar emberek. Ez az egész ügy kicsit bevilágít ebbe a rossz állapotba – vélekedett.
Havas Henrik arra hívta fel a figyelmet, hogy az ügy kapcsán megszólalók hivatkoztak Adyra, József Attilára, Szekfű Gyulára, Németh László híg magyarjára, és sokan oda futtatták ki a gondolatmenetüket, hogy ha nem zsidó mondta volna, akkor nem lett volna ekkora baj, mert egy magyarnak joga van ehhez. Gerő András hozzátette: a magyar eszmetörténetben nagyon sokan, nagyon sok irányból szóltak kritikusan a kollektívumként tételezett magyarságról. Az első, aki ezt összefogóan megtette, gróf Széchenyi István volt, Kelet népe című írásában, amit ugyan Kossuth ellen írt, de általában azt írta le, hogy a magyarok szerinte miért nem alkalmasak annak a haszonelvűséggel átitatott világképnek a képviseletére, amit ő kívánatosnak tartana.
Ugyanakkor felmerül a kérdés: mit jelent az, hogy magyar, illetve hogy zsidó? Mire gondolunk, amikor ezeket a szavakat használjuk: származásra, identitásra vagy életformára? Gerő példaként említette, hogy ha van egy magyar író, aki mondjuk református, tehát elszakadt vallási identitásában a zsidóságtól, és magyar nyelven ír, akkor ebben a kontextusban hogy jön ide, hogy zsidó? Tehát ha identitásként tekintünk a zsidóságra, és nem származásként, akkor nem vesszük át a látens, antiszemita különbségtételt.
A történész szerint azok a zsidók, akik Magyarországon és a magyar kultúrában élnek természetesen ennek a kultúrának a részei, bármit gondolnak róluk. Ugyanakkor a zsidó származású embereknek az adott nemzet történelmén belül volt egy saját, külön sorsuk, egy külön történetük.
Gerő úgy véli, a magyaroknak jobbat tenne, ha integráltabb nemzettudatban mernének gondolkodni önmagukról és nem egy homogénben. Ennek az integrált nemzettudatnak az is nagy előnye lenne, ami a mai szóbeszédben nagyon gyakran terítékre kerül, hogy a kisebbségi magyar, akárhogy is nézzük, nem ugyanolyan magyar, mint az itteni magyar, egyszerűen azért, mert a sorsában volt egy külön történet, egy más történet.
Vári György irodalomtörténész a vitában megjegyezte: Karinthytól Kertész Imréig a magyarországi zsidóság nagyot alkotott a magyar irodalomban, értékeket képviselt, amit értelmes ember nem is von kétségbe. Karinthy Frigyest, aki részben zsidó származású volt, vajon tekinthetjük-e a magyar irodalomhoz adott zsidó hozzájárulásnak? Azok a nevek, akiket ilyenkor sorolni szoktak, többnyire éppen az asszimiláció sikerének a bizonyítékai és mintái. Többnyire kiváló magyar írók voltak, nagyon kevéssé jelenik meg a munkájukban a zsidóság. Mint ahogy Herczeg Ferencet és Gárdonyi Gézát sem tekintjük sváb hozzájárulásnak a magyar irodalomban, és az sem érdekes senki számára, hogy Petőfi szlovák származású volt.
Gerő hangsúlyozta, az, hogy külön története van a zsidóknak, nem feltétlenül azért van, mert ők öntörvényűen külön történetet akartak élni, hanem azért, mert a magyar állam ezt a külön történetet rájuk kényszerítette, és a holokauszt csak a végpont. Horthy rendszere, ami az egész külpolitikáját Trianon revíziójára alapította, eközben a zsidótörvényekkel belpolitikailag egy belső Trianont csinált, csonkolta a magyarsághoz tartozók tömegeit. Tehát létezik a külön történet, itt az érdekes az a zsidó származásúak szempontjából, hogy miért nem merték ezt a külön történetet külön identitásként is felvállalni. A történész szerint a Kertész-szövegben is előjött egy olyan, úgymond általános, teljesen igaztalan magyarságkritika, ami sok esetben köthető egy ilyen elfojtott, ki nem élt, át nem gondolt, végig nem dolgozott külön történeti identitáshoz.
A holokauszt kapcsán többen úgy gondolják, hogy a megélt szenvedés egyfajta erkölcsi előjogot biztosít nekik – vélekedett Gerő. A fájdalom erkölcsi jogcíme az nem egy előjog. Mindenkinek van fájdalma ebben a történelemben is, tehát itt inkább az a megoldás emberi értelemben, hogy mindenki próbáljon nyitott lenni a másik fájdalmára. Amikor azt mondjuk, hogy a zsidóknak külön történetük van, amiből identitásváltozatok is adódnak, ne felejtsük el, hogy azoknak is külön történetük van, akik kulákként, vagy svábként élték meg az 1950-es éveket. Valójában ez a Kárpát-medence egyszerre egy kölcsönös fájdalomtörténet, és ha megértjük a másik fájdalmát, akkor lehet belőle sikertörténetet csinálni – ezt Gerő András szerint a magyar politika és szellemi élet is kevéssé érti meg.
2011. 09. 23. (XV/38)
