Kontinensünk a második világháborúig kibocsátó régiónak számított, a kivándorlók tömege főleg az USA, Kanada vagy Ausztrália felé özönlött. Nyugat-Európa csak 1950-től vált befogadó régióvá, a volt gyarmatlakók, majd főként az észak-afrikai és török vendégmunkások célpontjává. Ennek elsődleges előidézője az ötvenes, hatvnas évek jóléti iparosodott államainak olcsó munkaerő-szükséglete volt. Az 1974-es olajválságot követő bevándorlásstop után az addigi vendégmunkások Európában maradtak, s azóta legnagyobb arányban az ő családtagjaik, valamint a politikai menekültek özönlöttek Európába. A bevándorlók között mára már abszolút kisebbségbe kerültek a legális munkavállalók, miközben egész ágazatok - mezőgazdaság, építőipar - épülnek a feketén foglalkoztatott külföldi munkaerőre, a szigorúan őrzött uniós határok miatt pedig virágzik az embercsempészet és az emberkereskedelem. A szegénység egyre nagyobb tömegeket hajt Nyugat-Európa felé, Észak-Afrikában egész menekülttábori övezet vár az unióba való bejutásra: több mint 2 millió közép-afrikai próbálja szabályosan vagy szabálytalanul átlépni a határt.
Nyugat-Európában a bevándorlók mindig is periférikus helyzetű, másodrendű állampolgároknak számítottak, s társadalmi kirekesztettségüket a gazdasági válság tovább fokozta. Cseresnyés Ferenc történész szerint - az eleve bevándorlókra épülő USA-val vagy Kanadával ellentétben - Nyugat-Európa soha nem volt agyelszívó régió, továbbá a mentalitása is messze állt a „népek sokszínű olvasztótégelyének" felfogásától, mivel az európaiak szerint az a normális, ha valaki ugyanott éli le az egész életét, az elvándorlást kényszerhelyzetnek tekintik. Nyugat-Európa sokáig a rabszolgamunka modern folytatásában gondolkodott, az olcsó, képzetlen munkaerő ideiglenes foglalkoztatásában, majd hazaküldésében, lehetőleg mindennemű szociális vagy politikai jogosultság megadása nélkül. Mivel a vendégmunkások idővel nem tértek vissza hazájukba nyomorogni, az államoknak szembe kellett nézniük társadalmi beillesztésük kihívásaival, mind jogalkotási, mind politikai vonatkozásban. Az utóbbi években átfogó bevándorlási politikák születtek, amelyek komplex - a családegyesítési jog szűkítésétől az integráció előmozdításán keresztül a kibocsátó országok fejlesztési támogatásáig - választ kívánnak nyújtani a nyugat-európai társadalmak legnagyobb problémakörére.
„Minthogy a bevándorlók sokkal több gyereket vállalnak, mint az országok átlagnépessége, ma már a nyugat-európai államokban az arányuk meghaladja az összlakosságon belül a tíz százalékot. Szinte minden európai társadalomban markánsan jelen van a bevándorlásellenesség, a gettósodás, és az utóbbi években részben ennek ellenhatásaként mind több teret nyernek a bevándoroltak között különböző szélsőséges terrorista szervezetek. Ma már egyre több országban merül fel, hogy a multikulturális társadalom mítosza megdőlt, gyakorlatilag párhuzamos társadalmak jöttek létre, amelyek kultúrája szögesen szemben áll egymással. A befogadó ország az integrációt szorgalmazza, azonban paradox módon a másod- és harmadgenerációs bevándorlók saját hagyományaik felé fordulnak vissza, nem sokat törődve a hagyományos európai értékekkel. Ezek fényében komoly alapja van azoknak az aggodalmaknak, amelyek Európa kulturális átalakulásától tartanak" - írja Wetzel Tamás, a Magyar Közigazgatási és Igazságügyi szaktárca miniszteri biztosa nemrégiben megjelent disszertációjában.
2011. 09. 02. (XV/35)
