Han korábban Hamgyong-buktóban, a Koreai Népköztársaság legészakibb tartományában élt férjével, édesanyjával és négy gyermekével – derül ki a CNN által készített riportból. Miután a Szovjetunió, Észak-Korea legfőbb támogatója fölbomlott, és az országot évekig szárazság emésztette, az étel ritka kincs lett a kommunista diktatúrában. Han és családja sokakhoz hasonlóan oda jutott, hogy miután a kormány által kiutalt rizsfejadagok folyamatosan csökkentek, vadászó-gyűjtögető életmódot kezdtek. Fenyőfák kérgét hántolták le, füvet téptek, és a gabonafélék minden részét elfogyasztották, beleértve a gyökeret és a héjat is. Han soha nem kérdőjelezte meg a vezetőket, hiszen megmondták nekik, hogy az Egyesült Államok és Dél-Korea miatt van, hogy békákra, patkányokra és kígyókra kell vadászniuk.
1997-ben férjével úgy döntöttek, hogy átszöknek Kínába, hogy ételt szerezzenek a férfi unokatestvérétől. Bár a vállalkozás rendkívül kockázatos volt, Han szerint nem volt más választásuk. Utuk egy hétig tartott, ekkor rizzsel tömött zsákokkal tértek haza. Ezután még kétszer tették meg az utat. Ám miután utolsó útjukról hazatértek, Han férjét letartóztatták. Soha többé nem látták egymást. Később megtudta, hogy egy rabszállító vonaton halt meg, miután a kezeit a feje fölött összekötözve tíz napig utazott élelem és víz nélkül.
Másnap a rendőrök az asszonyt is elvitték. Térdre kényszerítették, majd a rendőr megrugdosta, és annyira megverte egy bottal, hogy koponyája négy helyen eltörött, kezeit a betonpadlóra kellett tennie, ahol rátapostak. Anélkül, hogy megmondták volna neki, hogy miért vitték be, hazaküldték. Valószínűleg tudták, hogy három hónapos terhes.
Amikor hazaért, megtudta, hogy a rendőrség az összes összegyűjtött élelmüket elkobozta. Újszülött kisfia pár hónap után éhenhalt. Legidősebb lánya elindult, hogy élelmet szerezzen a családnak, de soha nem tért haza. Ekkor Han édesanyja is meghalt, s Han még utolsó kívánságát sem tudta teljesíteni: a hetvenhat éves asszony egy szem főtt krumplit kért volna. Miután egyik este katonák jelentek meg házuknál, és megfenyegették őket, hogyha nem hagyják el otthonukat, rájuk gyújtják, Han úgy döntött, három megmaradt gyermekével Kínába szökik.
Bár a tizenegy éves JinHye és a hétéves EunHye saját lábukon is meg tudták tenni a mintegy 160 kilométeres utat, a kis BoKum ehhez nem volt elég erős. Az éhezéstől és kínzásoktól elgyötört Han, élete legszörnyűbb döntésével szembesült. Egy ismerős nő elvállalta, hogy vigyáz BoKumra, amíg Han visszajön érte, ezután lányaival két éjszaka alatt átértek Kínába, ahol farmokon rejtőztek. Két hónap alatt az asszony összeszedett annyi pénzt, hogy meg tudott fizetni egy csempészt, hozza el kisfiát Észak-Koreából. A férfi azonban üres kézzel tért vissza. Az ismerős asszony elhagyta a kisfiút, aki hamarosan meghalt.
Han ezután tíz évig rejtőzött Kínában lányaival, közben többször is visszatoloncolták őket Észak-Koreába, de serencsére minden alkalommal le tudták fizetni a határőröket. Óriási segítséget kaptak koreai misszionáriusoktól, különösen egy Phillip Buck nevű amerikai-koreai lelkipásztortól, aki 2006-ban 10 ezer dollárral vesztegette meg az észak-koreai ügynököket, hogy Hant és lányait még egyszer hagyják megszökni. Ezután a három nő az ENSZ pekingi Menekültügyi Főbiztosánál kérvényezett menekültstátuszt az Egyesült Államokban, amit tizenhat hónap múlva meg is kaptak.
Han ma Washington DC-ben egy kínai és koreai időseket ápoló otthonban dolgozik, ahol folyékony kínai és koreai nyelvtudása óriási előnyt jelent. A lányok nappal dolgoznak, este pedig iskolába járnak. JinHye misszionáriusnak készül, hogy amint Észak-Korea határai megnyílnak, oda menjen szolgálni, EunHye pedig ügyvéd szeretne lenni. „Szeretnék segíteni azoknak az embereknek, akiknek nincsenek jogaik, hogy szólni tudjanak a világhoz a szabadságukért és álmaikért” – mondja.
Han és lányai is rendszeresen tanúskodnak az észak-koreai állapotokról a Kongresszus és más emberi jogi szervezetek előtt. Amerikai-koreai gyülekezetekben is felszólalnak, hogy felhívják a figyelmet a diktatúra elnyomása alatt élő koreaiak sorsára. Han vágya, hogy lányainak olyan oktatást biztosítson, amellyel az Észak-Koreában szerzett tapasztalataikat mások javára tudják majd fordítani. Büszkeségtől sugárzó arccal meséli, mennyi könyvet olvasnak lányai.
Meggyőződése, hogy nem véletlenül élték túl lányaival a gyötrelmeket. „Mi el tudjuk mondani, hogy mi történt velünk. Rájöttem, hogy Isten kiválasztott minket. Nekünk már nincsenek családtagjaink Észak-Koreában, és az ott élő embereknek nincs lehetőségük szólni, különben az ott élő családjuk szenvedni fog.”
2012. 03. 30. (XVI/13)
