Vászja, Misa, Borja - a tipikusan csengő férfinevek ezúttal Kelet-Oroszországban élő kínaiakat takarnak. A feleségek innen valók, a ház és a veteményeskert is. „Kínába csak áruért megyünk. Ott annyian vannak, mint egy zsúfolt buszon; semmi okunk visszamenni oda" - nyilatkozza egyikük a riporternek. Hosszú évek óta itt élnek - többségük Vlagyivosztokban vagy más közeli városban van bejelentve. Már annyira eloroszosodtak, hogy még a vodkát is sós hallal isszák. Arra a kérdésre, mi a véleményük arról, hogy esetleg Kína elnyeli az itteni vidékeket, nagy a nevetés: „Hát, testvér - magyarázza Vászja -, nem azért menekültem el Kínából, hogy újra benne találjam magam."
„No és ha majd Primorje lakóinak többsége kínai lesz - hangzik az újabb kérdés -, nem akartok majd kiválni Oroszországból?" A csendet vágni lehet, hosszú másodpercek telnek el. Aztán megszólal Borja (igazi nevén Thin Liu): „Á, hagyjuk a mocskos politikát... Még egy kis vodkát?"
Pedig a kérdés nem teljesen alaptalan: Ulrich Kessel német Kína-kutató úgy véli, a legnagyobb veszélyt éppen azok a csendes kisemberek jelentik, akik idetelepülnek, ideházasodnak, itt dolgoznak. Nekik még nem kell, hogy Primorje Kína része legyen. Nem gond az sem, ha a kínaiak száma eléri a lakosság negyedét, sőt harmadát. A történelemben azonban volt már rá példa, amikor egy város, melynek lakosságát 77 százalékban kínaiak alkották, függetlenséget követelt, és végül 1965-ben ki is vált Malajziából. Most még eléggé nevetséges kínai inváziót emlegetni Oroszországban, de majd térjünk vissza a kérdésre pár évtized múlva.
2012. 05. 25. (XVI/21)
