– Ha jobban megnézzük a magyar paralimpiai válogatottat, akkor azt láthatjuk, hogy alapjában véve elég vidám csapat a miénk, nem mondhatom, hogy csak egyedül én vagyok így ezzel. Általában azokon lehet látni a szomorúságot, akik baleset során lettek mozgássérültek, azt nehezebb feldolgozni, hogy sokáig épek és egészségesek voltak, és egyszer csak minden megváltozik az életükben. Akik eleve fejlődési rendellenességgel születnek, azoknak könnyebb elfogadni magukat olyannak, amilyenek. Éppen ezért ők inkább vidámak, és ugyanúgy élik meg a hétköznapjaikat, mint az egészséges társaik.
Azt hallottam, úgy kezdődött a sportpályafutásod, hogy a nagymamád lángost árult a pécsi vásárcsarnokban, amikor épp nála voltál, és arra járt Anatolij Petrov, aki sérült gyerekek úszásoktatásával foglalkozott, majd ő hívott el téged is úszni. Igaz ez?
– Több szálon is futott ez a dolog. Egyrészt eléggé hiperaktív voltam, másrészt anyukám is szerette volna, hogy menjek el úszni, harmadrészt Tóni bácsi valóban a vásárcsarnokban dolgozott, nem messze a nagymamám lángossütödéjétől. Akkortájt épp Pásztory Dórával foglalkozott, az ő paralimpiára történő felkészülését irányította. Emellett voltak már úszó barátaim, ők is hívtak, tehát több helyről is invitáltak, aminek az lett az eredménye, hogy alig tízévesen a pécsi ANK Úszóklubban én is elkezdtem a rendszeres úszást.
2012. 09. 14. (XVI/37)
