Az előző hét híre volt egyes kormánypárti képviselők reakciója annak a parlamenti vitának a során, amely a családon belüli erőszak önálló büntetőjogi törvényi tényállássá való minősítését tárgyalta (Lázadó női csoportok a Fidesz ellen. Hetek, 2012. szeptember 14.). S bár korábbi álláspontját megváltoztatva hétfő este a Fidesz mégis megszavazta a kezdeményezés támogatását, a családon belüli erőszak ettől még nem fog azonnal eltűnni. A mai Magyarországon minden ötödik nő érintett. És ez nemcsak fizikai bántalmazást jelent, hanem – Ranschburg Jenő pszichológus meghatározása szerint – „szándékosan előidézett, rendszeresen ismétlődő, illetve tartós lelki gyötrelmet” is.
Természetesen ez nem csak „nőkérdés”, kisebb mértékben férfiakat, gyakran – nemtől függetlenül – időseket és gyermekeket is érint. A kormánypárti felszólalók némelyike azonban azonnal az úgynevezett konzervatív családmodell és a nők családon belüli szerepének megváltozására vezette vissza a problémát. „…majd ha mindenki megszülte a maga két-három vagy négy gyerekét, akkor mehet önmegvalósítani meg emancipálódni” – világított rá Varga István képviselő úr kristálytisztán a probléma „valódi” okára.
De vajon miért ez jut az eszébe úgy „zsigerileg”? Mi lehet az oka annak, hogy nemcsak nálunk, de egész Európában (hogy csak az öreg kontinensnél maradjunk) súlyos probléma a nők bántalmazása a családon belül még modern korunkban is?! Épp abban az Európában, amely büszkén vállalt gyökereit a görög–római és a zsidó–keresztény kultúra magasrendűnek és humánusnak tudott eszméiben véli megtalálni. Érdemes körülnézni ennek a kulturális örökségnek a háza táján.
2012. 09. 21. (XVI/38)
