hetilap

A cári időkben az oroszországi zsidók többnyire úgynevezett stettlekben, kisvárosokban éltek, a mai Lengyelország, Ukrajna, Belorusszia területén elterülő zárt övezetben, a nem zsidóktól fizikailag is elkülönülten. 1917 után két területen következett be fontos változás az életükben. Lezáródtak a határok, nem mehettek külföldre, ezért többen a nagyvárosokba (például Moszkva, Leningrád, Harkov) költöztek. A bolsevik forradalom ugyanakkor jogi emancipációt is biztosított Oroszország legműveltebb – sok tekintetben még a nyugati zsidóságnál is képzettebb – kisebbsége számára. Ezért azonban súlyos árat kellett fizetniük. A szovjet rendszer megszüntette a nemzeti zsidó mozgalmakat (cionisták, ifjúsági mozgalmak, újságok). A zsinagógákat is bezárták a vallásellenesség miatt. Az 1930-as években létezett egy zsidó frakció a Kommunista Párton belül, ez volt az Eusekcija. Der Emes (jiddis szó, jelentése pravda, azaz ’igazság’) címmel kiadtak egy újságot, ami a kommunista eszméket terjesztette a zsidóság körében. Az évtized végén, a nagy tisztogatások idején betiltották a fenti frakciót, mint ahogyan a jiddis kulturális szervezeteket is. A zsidó lakosoknak is szovjet emberekké kellett válniuk, miközben személyi igazolványukban külön jelölték a származásukat a „jevrej” bejegyzéssel.
A cionista mozgalomra adott válaszként Sztálin elrendelte egy önálló zsidó mezőgazdasági terület létrehozását a Távol-Keleten, a Bira és a Bidzsan folyók között, egy rendkívül zord éghajlatú területen, mintegy nyolcezer kilométerre Moszkvától. A legközelebbi nagyváros, Vlagyivosztok is ezer kilométerre keletre feküdt ettől a térségtől. Az autonóm tartomány hivatalosan 1928–1966 között állt fenn. Birobidzsán létrejöttének egyik lehetséges oka volt az is, hogy a szovjet állam így azzal dicsekedhetett, hogy amíg a britek korlátozzák a zsidó betelepedést a Palesztin Mandátum területén, addig ők nemzeti otthont teremtenek a zsidóságnak.
1939. augusztus 23-án aláírták a Molotov–Ribbentrop-megegyezést, amelynek titkos záradékában a két totalitárius állam felosztotta Lengyelországot. A szovjetek kapták az ország keleti felét és a balti államokat. Ezen közösségek (Lvov, Vilnius, Bialystok, Minszk) számára az 1939–1941 közötti időszak a szovjet megszállás ideje. A fentebb vázolt folyamat ezeken a területeken is lezajlott, a jogi emancipáció miatt ezt a többség szívesen fogadta. Ezalatt a két év alatt tragikus módon a szovjet zsidók semmit sem tudtak arról, hogy mi történik Lengyelországban. A Szovjetunió nem engedett be külföldről híreket, azok a zsidók pedig, akik átszöktek a németek által megszállt területekről, nem rendelkeztek elég információval.
1941. június 22-én megkezdődött a Barbarossa-terv végrehajtása, a nácik és szövetségeseik bolsevikellenes „keresztes hadjárata”. Az ideológiai háború célja a keleti Lebensraum, azaz élettér megtisztítása volt a nemkívánatos elemektől. Ez az emberalatti lényeknek tartott zsidók teljes, és az alsóbbrendű fajok (romák, szlávok, lengyelek) tagjainak tömeges elpusztítását jelentette a gyakorlatban. A gyilkosok két parancson keresztül kaptak felhatalmazást a népirtás végrehajtására. Az úgynevezett komisszárparancs alapján minden kommunista funkcionáriust azonnal ki kellett végezni, nem válhattak hadifoglyokká. Az „Éjszaka és köd” rendelet pedig – partizántevékenység vagy annak támogatásának gyanúja esetén – megteremtette a polgári lakosság kollektív megbüntetésének lehetőségét. Milliók kivégzése, kiéheztetése történt meg a fenti rendeletek alapján.
Mit tettek eközben Sztálin és a Szovjetunió vezetői? Miután a váratlan és sokkoló támadás után napokra eltűnt, a „Gazda” (így nevezték talpnyalói Sztálint) megerősítette hatalmát. A terrorizált tömeg megnyerése érde­kében nagy honvédő háborút hirdetett, amelyben mindenkinek kötelessége teljes erőből védeni „Oroszország Anyácskát”. Fiatal férfiak millióit vetették szinte fegyvertelenül a német tankok lánctalpai elé, hogy megállítsák az ellenséges acélhengert. Az emberek pedig kitartottak a párt és vezetői mellett, és borzalmas áldozatok árán, de megvédték városaikat, és kiszorították a tengelyhatalmak csapatait a Szovjetunióból, sőt egészen Német­ország közepéig hatolva a legtöbb áldozatot hozták a nácizmus legyőzésének érdekében.
Sztálin jó érzékkel felismerte, hogy az általa egyébként megvetett zsidó értelmiség jól felhasználható arra, hogy az ellenállás lángját feltüzelje. 1942-ben megszervezte a Zsidó Antifasiszta Bizottságot, hasonlóan a többi antifasiszta bizottsághoz (nők, fiatalok, tudósok, szláv népek antifasiszta mozgalmai). A bizottság rövidesen képviseleti testületté vált: a Szovjetunióban élő zsidóság egészét képviselte a kormány felé. Morálisan is ez a szervezet vált a szovjet zsidók vezetőjévé, amely segített a két totalitárius rendszerrel szembeni erkölcsi ellenállásban. A Zsidó Antifasiszta Bizottságot a háború végén Sztálin megszüntette, vezetőit kivégezték, a holokauszt anyagát eltüntették. A Szovjetunió bukásáig senkinek sem engedték meg, hogy megemlékezzen a zsidó holokausztról, csak „Szovjet Nemzeti Tragédiáról” lehetett beszélni. A szovjet zsidók fegyveresen is kivették a részüket a nácizmus elleni harcból. A Vörös Hadseregben közel félmillió zsidó katona, partizánként pedig további negyvenezer személy harcolt. Voltak önálló zsidó harci egységek is. Ennek ellenére a Szovjetunió zsidó lakosainak szörnyű sorsot szánt a diktátor.
Ismert, hogy a kommunista ideológia az emberek teljes egyenlőségét hirdette. Elvben elvetett minden megkülönböztetést. Ezen az alapon hirdette magát ideológiailag felsőbbrendűnek a fasizmussal, nácizmussal szemben. 1931-ben Sztálin így fogalmazott:
„Az antiszemitizmus a faji sovinizmus legszélsőségesebb formája, a kannibalizmus csökevénye. Az antiszemitizmus veszélyes a munkásokra, téves ösvény, amely letéríti őket a helyes útról és a dzsungelbe vezeti ő­ket. Az antiszemitizmus a Szovjetunióban a törvény teljes szigorával büntethető, mint a szovjet rendszerrel szemben mélyen ellenséges jelenség. A szovjet jog szerint az antiszemiták halálbüntetésre számíthatnak.”
Ugyanakkor Sztálin gyűlölte a zsidókat. 1939-ben a Molotov–Ribbentrop-megegyezést követően leváltotta zsidó származású külügyminiszterét, Maxim Litvinovot, majd utódjával, Molotovval megtisztíttatta a Külügyminisztériumot a zsidó munkatársaktól. Sztálin a zsidókat saját családjában, környezetében is üldözte. Lányával, Szvetlánával alig tartotta a kapcsolatot, mert egy zsidóhoz ment feleségül, sőt: vejét angol kémként egy vorkutai lágerbe deportáltatta. Amikor Szvetlána később egy másik zsidóval házasodott össze, Sztálin nem ment el az esküvőre, és a férj apját lecsukatta. Miközben idősebb fia, Jakov hadifogolyként német koncentrációs táborba került, annak zsidó feleségét, Julia Iszakovna Melcert letartóztatták. Sztálin legközelebbi munkatársának, Lazar Kaganovicsnak a bátyját, Mihailt, a repülőgép-ipari népbiztost azzal vádolta, hogy náci ügynök. Meggyőződéssel hitte, hogy Mihailt zsidó létére Hitler arra szemelte ki, hogy a Moszkva elfoglalása után felállítandó bábkormány tagja legyen. Természetesen ez elég ok volt arra, hogy kivégezzék.
Sztálin antiszemitizmusa 1945 után valóságos paranoiába torkollott. Személyes gyűlöletét anticionista mezbe öltöztette. Azt állította, hogy a zsidók titokban Izraelnek vagy Amerikának kémkednek. A Zsidó Antifasiszta Bizottság elnökét, Solomon Mikhoelst, a moszkvai Állami Zsidó Színház igazgatóját már 1948-ban – Sztálin személyes parancsára – meggyilkolták: egy autóbalesetnek álcázott merényletnek esett áldozatul. A bizottság többi vezetőjét 1949-ben elfogták, majd 1952-ben kivégezték. Milyen vádakkal történt mindez? Kozmopolitizmus, hűtlenség, burzsoá nacionalizmus, továbbá egy önálló zsidó állam tervezése a Krím-félszigeten, amelyet az Egyesült Államok védelmezne. 1949 januárjától a szovjet média erőteljes kampányba kezdett a „gyökértelen kozmopoliták” leleplezése és elítélése érdekében. Természetesen anélkül, hogy a zsidókat konkrétan megnevezték volna. 1952. augusztus 13-ára virradóan Sztálin parancsára 13 jiddisül író zsidó költőt és írót végeztek ki – ez volt a „Meggyilkolt Költők Éjszakája”. 1952–1953-ban a titkosrendőrséget és a titkosszolgálatokat megtisztították a zsidóktól – korra és érdemekre való tekintet nélkül. Ennek hatására indultak be Magyarországon az 1952–1953-as cionista perek, amelyek során elfogták és megkínozták a cionista vezetőket és aktivistákat. Két fontos vádpontot fogalmazott meg velük szemben a párt: a cionisták gyilkolták meg 1945-ben Raoul Wallenberget, illetve a háború végétől az imperialistáknak kémkedtek. Súlyos ítéletek születtek.
1952. december 1-jén a Politbüro ülésén Sztálin a következőt állította: „Minden zsidó nacionalista és az amerikai titkosszolgálat ügynöke. Mindannyian az amerikaiak lekötelezettjei. Ráadásul az orvosok között nagyon sok a zsidó nacionalista.” 1953. január 13-án a Pravda hírt adott arról, hogy a szovjet állambiztonsági szervek „terrorista összeesküvést” lepleztek le a Kremlben: „fehér köpenyes gyilkosok ártó kezelésekkel akarták megrövidíteni a szovjet vezetők életét”. Az első körben letartóztatott zsidó orvosok valamennyien a Kreml klinikáján dolgoztak, pácienseik között megtalálhatóak voltak a Kommunista Párt Politikai Bizottságának és a hadsereg vezérkarának magas rangú képviselői is. A Sztálin által kreált összeesküvés-elmélet szerint a letartóztatott orvosok közül négyen az amerikai, hárman a brit titkosszolgálat megbízásából akarták végrehajtani a gyilkosságokat. A vádirat értelmében az orvosokat a „nemzetközi zsidó burzsoá-nacionalista szervezet, a Joint” hozta kapcsolatba az említett titkosszolgálatokkal. Az egyik letartóztatott, Vovszi professzor (Sztálin személyes orvosa) azt is „bevallotta” az eljárás során, hogy közvetlenül a zsidó segélyszervezettől kapta az utasítást a szovjet vezetők likvidálására.
A terror fokozódott. Februárban Sztálin sugallatára létrehozták a Deportálási Bizottságot, azzal a céllal, hogy előkészítse a zsidók Szovjetunió európai területéről Szibériába történő deportálását. A diktátor területi megoldásban gondolkodott az európai zsidó jelenlét megszüntetésével kapcsolatban. A tervek szerint először a telivérnek számító zsidókat, majd a második lépcsőben a félvéreket deportálták volna. Sztálin már 1953 februárjának közepén hozzá akart kezdeni az akcióhoz, de a zsidólisták nem készültek el időre. Végül a deportálásnak március 5-én, a zsidó orvosok perében történő ítélethirdetéssel egy időben kellett volna elindulnia. Ez az akció valószínűleg a Szovjetunió európai részén élő zsidóság teljes eltűnését jelentette volna. Ismerve a vasfüggönytől keletre létező „mini Sztálinok” vezette kommunista diktatúrákat, valószínűsíthető, hogy ők is örömmel csatlakoztak volna a zsidók Szibériába telepítéséhez.
1953. március 1-jén éjjel azonban, a vidéki dácsájában pihenő Sztálin teljesen váratlanul összeesett. A kórboncnoki jelentés szerint halálát agyvérzés okozta. Ájulását követően tizenegy órán keresztül nem hívtak hozzá orvost. Lavrentyij Berija mindenkit azzal tartott távol a földön heverő diktátortól, hogy a „Gazda” csak alszik. Amikor csaknem fél nap múltán az orvos megérkezett, tulajdonképpen már tehetetlen volt. Noha még majdnem négy napig életben volt, Sztálin soha többé nem tért magához. Március 5-én 21 óra 50 perckor meghalt. Ugyanazon a napon, amikor a szovjet zsidóknak meg kellett volna kezdeniük végzetes utazásukat.

Sztálin árnyéka

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek