Határainkat 1944 őszén különböző pontokon majd egy időben lépték át a támadó csapatok. Told térségében az augusztusban „átállt” Román Királyság egységei hajtottak végre sikeres támadást. Némi tűzharc, két-három kölcsönösen kilőtt harckocsit követően övék lett a nagyon is néma falu. Az emberek féltek, a támadók híre, a különböző propagandahatások, no meg a tapasztalat révén nem voltak bizalommal a bevonulók felé, bújtatták, védték vagyonkájukat, lányukat, asszonyukat.
A katonák közül volt, aki értette, sőt beszélte a nyelvünket, de többségük csak a falunak idegen szót értette. Ők is féltek, de a kezükben lévő fegyver valami önbizalmat adott számukra. A nyelvismeret hiánya nem gátolta meg őket abban, hogy a házakba belépve kizavarják a férfiakat. Bertalan Ferencet (1882), Bertalan Ferencet (1908), Esenyi Józsefet (1906) Tornyi Gyulát (1913) sorra kísérték ki a faluból. A határban hátulról lőtték le őket. Hogy miért, az az örök homályba vész.
A falu napjainkban nem őrzi a tragédia emlékét. A református egyházközség hivatalos iratában még fellelhető a halál okául beírt szó: „megölték”, de közszájon nem forog. Ez érthető, a községből az eltelt időben lassan elköltözött a nép, a lélekszám 350 fő alá csökkent, hajdan minden bizonnyal impozáns porták romlásnak indultak, bedőlt a tető, eltűntek az ablak- és ajtókeretek, az udvart felverte a méteres gaz, mely összenőtt az egykor gondozott kerttel. Alig van olyan porta, amely kivételt jelentene. A romlás képét mutatják azok az épületek is, melyeket sokgyermekes családok vettek birtokukba, gyarapodva, egymást invitálva a környékről az itt lévő magára hagyott üres házakba. A halottak sírjai eltűntek, nem fellelhetőek.
„Fasziszt”
A Vörös Hadsereg feltartóztathatatlanul nyomul előre, 1944 decemberében Budapest körül bezárul a gyűrű, elkezdődik az ostrom. Tata térségét erősebb német kötelék védi, több civil ott talál menedéket, az egyik német tiszt közli, a szomszédos Szomódot visszafoglalták, szabad az út a faluba. Többen elindulnak az otthonuk felé. Halálos tévedés, Szomódot a szovjetek tartják birtokukban, így a hajlékuk felé igyekvőket elfogják, a plébánia istállójában töltik életük utolsó éjszakáját. A járőrök is „dolgoznak”, szedik össze az embereket. Másnap egyre gyarapodó fogolycsoportot indítanak útnak Dunaszentmiklós irányába. A faluvég egyik utolsó házánál Bakonyi László református segédlelkész a csoportból aléltan esik be az árokba, az őr ránéz, belerúg, fegyverét ráfogja, majd miután a rúgására nincs reakció, int egyet: „kaput”, kár a golyóért. A csoport a falutól úgy 4-500 méterre áll meg, földmunkába kezdenek. Másnap az orosz visszajön a házhoz a lelkészért, de a háziak egy üveg kisüstivel „lekenyerezik”, visszamegy. Nemsokára fegyverek dörgése hallatszik a foglyok felől. Majd néma csend. A lakosok lassan merészkednek oda, az erdő egy tisztásán 26 lemészárolt, vérbe fagyott tetem fekszik. Többek között: Pete László, Deli József, Horváth József, Marcsa Károly, Papp József, Gódor Gyula, Gódor Sándor, Kántor Mihály. Halálukat, annak okát a Szomód, Dunaalmás, Neszmély, Agostyán halotti anyakönyve őrzi. A gyászszertartásra erőt merítő Bakonyi Dezső nemcsak az imát mondta el a síroknál, hanem írásával bizonyította is a rémtettet. Ezt jó elvtársai éveken át nem feledték, és évente bevitték az ÁV-ra rákérdezve, miért tette. A szíves vendéglátást mindig lábadozás követte.
1945. március 16-án a Vértes mélyén megbúvó Kápolnapusztát elfoglalják a szovjetek. Jöttek dülöngélve, hurrázva, a pincékbe családjuk mellé húzódó férfiakat kizavarták a pincéből, pár lépésnyit kísérték, esetleg a szomszéd házig, ott szólalt meg a fegyver, elvéve az ártatlanok életét. A hozzátartozók elköltöztek, a házak, a falu elpusztult. Egyedül temetője emlékeztet a tragédiára. Ez év április 16-án az erdőgazdaság, a szomszédos Gánt és az elmenekült túlélők összefogásával ünnepség keretében hozták rendbe a sírokat, felolvasva Kövér Lászlónak, az országgyűlés elnökének az áldozatokkal, azok családjával együttérző levelét.
A Veszprém–Zirc közötti főútból torkolló Olaszfalu is megszenvedte a győzteseket. 1945. március 22-én a támadó Vörös Hadsereg némi tűzcsapás után elfoglalja a települést. A nép, mint minden az ellenségtől elfoglalt községben, itt is fél, pincékben, erősített ólakban próbálják magukat meghúzni, az uradalomban lévő pincébe több család menekül – hiába. A tragédiáról, az áldozatokról viszonylag pontos információval rendelkezünk. Az akkori plébánosnak volt annyi bátorsága, hogy a halotti anyakönyvbe beíirta: „az oroszok lőtték le”. Érdemes megemlíteni, hogy a háború után a felsőbb egyházvezetésnek ez esetben Zircre küldött jelentésből egyedül Olaszfalu hiányzik. Az is a tény, hogy a rendszerváltás utáni plébános, Mozsgai József megszólaltatta a szemtanúkat, az áldozatok rokonait. Emlékezésében hangsúlyozta, hogy akkor is nagyon sokan féltek, és nem nyilatkoztak.
A visszaemlékezők szerint „egy dagadt és egy ragyás képű” kezdte el járni a házakat. Ahová bezörgettek, beléptek, ott a halál lett az úr. Bütter János (16) konyhájukban húzódik meg egy cimborájával, az orosz először az idegen fiú karját fogja meg, ellöki. János karját megtapogatva erőt érez benne, kizavarja, lelövi. Brévics József (21) tenyerét nézi a fegyveres: főiskolai hallgató, nem kérges. A pajta felé kísérik, hiába zokog, térden állva könyörög a család. A fegyver kioltja az életét. Auer Mihály (24) a behívást – némi bírói segédlettel – megússza, az indok: egyedül tartja el édesanyját. A két katonának ez nem számít, őt kertjükben lövik le. Hanicsh Béla (16), Hanig Lajos (22), Zima Ödön (17) a határban keresnek menedéket, onnan kísérik be őket a faluba. Nekik tárgyalást is rendeznek. Hogy miről szólt? Egy tény: ők hátulról kapják a gyilkos golyót. Csipak József (20) idegen leventeként „dekkol a faluban”, házigazdáinak kigyullad a háza, azonnal oltásba kezd, arra jár a két gyilkos, lelövik. Vész József (21) a majorság lovait felügyeli, szeretett kancája ellés előtt áll, családja kérése ellenére elmegy a lovához, a csikó megszületik, őt lelövik. Rábaközi Antal (56) a falu eltartottja, félkegyelműje, az úton lövik le, testét szétmarcangolják a harckocsik lánctalpai. Torma József (32) az egyik szoba-konyhás majorban lakik, a fegyveres szerint „burzsuj”, elviszik, lelövik.
Az uradalom egy kis emelkedőn nő a falu fölé. Pincéjében sokan bújnak meg, aligha gondolva arra, hogy a 20 méternyire lévő magtárban szeretteik életük utolsó perceit élik. Valamiért többüket idekísérik, „patrul” őrzi a vastag ajtót, abba csak bemenni lehet, de ki sosem. A pincében lévők hallanak lövéseket, de nem gondolnak rosszra, amikor váratlanul nyílik a pinceajtó, az éles fény felé nehezen botorkálnak a kopott lépcsőfokon. A magtárban borzalmas látvány tárul Magyar Istvánnak, a falu bírájának szeme elé. Vérző testtel egymáson fekszenek az áldozatok, közöttük három gyermeke, meg a veje. Az orosz odaszól: „fasziszt”. A bíró először magát hibáztatja, amiért a falu fiatalságát megmentette a levente-bevonulástól, majd összetörten visszamegy a pincébe.
A faluban tombol a terror, az utolsó áldozat talán Majkó András (19), hallva a lövéseket, a segélykiáltást elbújik, majd a határ felé veszi az irányt. Hátulról lövik le. A tetemeket csak 24-én kezdik összeszedni, akkor sem mehet a tehenek vontatta halottakat vivő szekérhez senki, őr vigyázza. Temetés nincs, az egészségügynek megfelelő elföldelés van, szerencsére Dobos István – fia is áldozat – felírja az elfektetés sorrendjét, így tudják később azonosítani a sírokat.
Napjainkban is ott vannak a sírok, a falu igyekszik elhallgatni, „véletlenül” a honlapjukra is csak némi szorgalmazás után tettek valami emlékezést. Az olaszfalui mészárlást a legfőbb ügyész kivizsgáltatta, átadták a Nemzeti Nyomozó Irodának, bizonyságot nyert a háborús bűntett, jelenleg az utód orosz államnál van az anyag. A nyomozó hatóság vizsgálata után a birtok magtárának falából embermagasságban kézifegyverbe való lőszer került elő.
2013. 05. 03. (XVII/18)
