Az Open Society Foundation archívumában elérhetővé vált, a rendszerváltás előtti években rögzített közvélemény-kutatási adatokat Krekó Péter, a Political Capital igazgatója dolgozta fel, összehasonlítva azokat a hasonló témákban azóta végzett közvélemény-kutatási adatokkal. Bár a kérdéssorok értelemszerűen nem ugyanazok, az eredmények összeolvashatónak bizonyultak – mondta el a Heteknek Krekó, aki szerint a cigányellenesség és az antiszemitizmus előképei már a Kádár-korszakban is jelen voltak a magyar társadalomban. „Létezik egy olyan téves mítosz, miszerint a szocializmusban nem voltak roma–magyar konfliktusok, és az előítéletek a mainál sokkal alacsonyabb szinten jelentek meg, mégpedig azért, mert a romáknak volt munkájuk, és integrálódtak a társadalomba. A rendszerváltás következtében azonban többségük elveszítette az állását, lecsúszott, és ennek eredménye a romaellenesség erősödése. Ezt az okfejtést a számok nem támasztják alá, a cigányság már a rendszerváltás előtt is a leginkább ellenszenvvel figyelt etnikai csoport volt Magyarországon” – mondta a kutató.
Például 1989-ben azzal az állítással, miszerint „A bűnözés megakadályozására a rendőrségnek a cigányok között szigorúbban kell fellépni, mint másoknál”, a megkérdezettek 64 százaléka egyetértett. 2011-ben nem sokkal kisebb arányban (54 százalék) értettek egyet a kérdés címzettjei azzal, hogy „Létre kell hozni olyan bűnügyi nyilvántartást, melyben az elkövetők faji hovatartozását is számon tartják”. Krekó Péter szerint mindez azt mutatja, hogy a magyar társadalomban már akkoriban is volt fogékonyság a „cigánybűnözés” politikai fogalmának bevezetésére. A társadalom többsége (71 százalék) már 1989-ben is úgy gondolta, hogy a cigányoknak döntő felelősségük van saját sorsuk alakításában – ez az állítás az ezredforduló idején (85 százalék) és 2011-ben (81 százalék) is népszerű volt. Két évvel ezelőtt egyébként a TÁRKI által megkérdezettek közül a legtöbben (68 százalék) a cigányok és nem cigányok közötti feszültséget tartották a legsúlyosabbnak az összes társadalmi feszültség közül. Ehhez képest 1989-ben 45 százalék mondta azt, hogy a cigány–nem cigány viszály gyakoribbá vált, 34 százalék szerint pedig nem változott.
Az adatokból kitűnik, hogy a többségi társadalom akkor és most is leginkább az integrált oktatás területén „megengedő” a romákkal szemben: a rendszerváltás idején 71 százalék helyeselte a magyarokkal közösen történő oktatásukat, ez a szám ma 82 százalék. Krekó Péter szerint ugyanakkor nem világos, hogy mindez csak egy „elméleti” támogatás, vagy akkor is megmarad, ha a megkérdezett személy gyermeke konkrétan egy osztályba kell hogy járjon romákkal. Mindenesetre a politikusok számára nemcsak az integrált oktatás társadalmi támogatottsága lehet mérvadó egy romaprogram kidolgozása esetén, hanem a pozitív diszkrimináció elutasítása is. Ez persze nem feltétlenül függ össze a rasszizmussal, hiszen az egy politikafilozófiai kérdés is, hogy célravezető-e az átlagosnál nagyobb támogatást adni a hátrányos helyzetűeknek, jelen esetben a cigányoknak. 1989-ben erre a kérdésre mindössze 6 százaléknyi igenlő válasz született, az ezredfordulón 15 százalék volt a támogatók aránya, 2011-ben pedig 11 százalékra csökkent ez a szám.
2013. 05. 17. (XVII/20)
