Ön számos kutatást végzett a témában. Mennyiben tekinthető a katolikus papság a kommunista diktatúra áldozatának, illetve együttműködőjének?
– Le kell szögezni, hogy a katolikus egyház és hívei elsősorban a rendszer áldozatai voltak. A hívek és a papság jelentős része rengeteg meghurcoltatást szenvedett el. Más kérdés, hogy a Vatikán intencióinak megfelelően 1964 után a katolikus püspöki kar egyre inkább kiegyezett az állammal. A pápa eleve csak azt nevezhette ki püspöknek, akit a magyar állam erre javasolt – ezzel a hatalom visszanyerte azt a főkegyúri jogot, amit 1918-ig Ferenc József is gyakorolt, igaz, teljesen más szempontok alapján. Az 1970-es évektől a katolikus felső vezetés többsége már teljesen átállt a pártállam kiszolgálóinak oldalára, és maga is aktívan részt vett a másképp gondolkodók üldözésében. Természetesen nem teljesen önként tették ezt: maguk is a rendszer foglyai voltak. Röviden összefoglalva: a katolikus papság teljes egészében áldozat, bizonyos részben pedig tettes is volt a diktatúra éveiben. Minél magasabban helyezkedett el valaki a hierarchiában, annál inkább kellett kompromisszumokat kötnie a hatalommal.
Az elmondottakból úgy tűnik, mintha az egyházi vezetők a diktatúra puhulásával ellentétesen egyre megbízhatóbban működtek volna együtt a rendszerrel. Milyen fordulópontok határozták meg az 1948 és 1990 közötti korszakot az egyház és a diktatúra viszonyában?
2013. 06. 07. (XVII/23)
