„Koccintottak-e már ólomkristály poharakkal? Egészen különleges a csengésük. A parádi ólomkristályért pedig a vevők is szépen csengettek: jól csengett az így is, úgy is” – meséli Szlovencsák Zoltán, a híres parádsasvári üveggyár egykori szakoktatója a 2005-ben bezárt üveggyár fénykoráról az Art Glass Parád Kft. olvasztójába látogató turistáknak. A rendszeres vendégek többsége még tanuló – egész iskolabuszok is érkeznek ide szervezett formában –, de külföldiek számára is érdekes a múlt hagyományos értékeit felkaroló vállalkozás, amely némi bepillantást nyújt az üvegszakma szépségeibe és rejtelmeibe is.
Homok és homok között nagy lehet az eltérés. Az egyik fajtából például maltert kevernek, a másikból pedig üveget készítenek. Ilyen egyszerűen fogalmazható meg a különbség, amely rávilágít arra, miért éppen itt jött létre ez az ipar. A parádi Gilice-völgyben bányászott homokot – a „békasót” – ugyanis magas kvarckristálytartalma teszi különlegessé. A „békasó” előnyeire hamar ráébredtek a honfoglalás utáni magyarok, és már a 12–13. században üveghuták sokasága épült a környéken. Ezek a kis olvasztók hamarosan megszűntek – vagy csak a nevükben éltek tovább –, 1708-ban azonban II. Rákóczi Ferencnek köszönhetően újra lendületet vett az üveggyártás a parádóhutai műhely megalapításával. A kemencéket fával fűtötték, s amint a környékről elfogyott a tüzelőanyag, a kis műhelyek néhány kilométerrel odébb költöztek. Így kezdődött a parádsasvári nagy üveggyár története is, ahol a kor igényei szerint először csak ablak-, uborkás- és háztartásban használatos üvegeket készítettek – hagyományos fúvással és kézi formálással. Később (1803-ban) egy köszörűsműhely felépítése hozott további fejlődést, a III. iparmű-kiállításon, 1846-ban pedig már díjat is szerzett a „műipari szempont alá eső fúvott, köszörült és csiszolt üvegeivel”.
A reformkor után
A környék hírnevét erősítette a parádi gyógyvíz és az 1881-ben Ybl Miklós tervei szerint felépült Károlyi-kastély is, ahol grófok és királyok vendégeskedtek egykoron, s amely ma ötcsillagos szállodává alakítva várja vendégeit. Károlyi Mihály 1890-ben vette át az uradalmat és a gyárat, s az úgynevezett csevicés üvegek adták a gyár forgalmának túlnyomó részét. Az első világháború után, 1923-ban a gyár nagy része leégett, de hamar újjáépítették, és itt gyártották ezután a hazai gyógyszeres üvegek kilencven százalékát. A második világháború után öt évig – 1949 és 1954 között – állt a termelés, a kommunista vezetés inkább szövőgyárat szeretett volna látni a helyén, 1954-ben azonban győzött a tradíció, megindult a helyreállítás és egyre nőtt a termelés. Az 1960-as évektől újabb, teljes felújításon esett át a gyár, a régi épületek helyére újakat emeltek, a gépparkot korszerűsítették. Nem véletlenül, mert az ólomkristály termékekre az egész világon nagy volt a kereslet, s a Népszabadság 1975-ös tudósítása szerint nem tudtak akkora mennyiséget gyártani, amennyit ne lehetett volna nyugati exportra értékesíteni. Olyan országok sorakoztak fel megrendelőként, mint Svájc, Franciaország, Nagy-Britannia, Kanada, USA, sőt Venezuela – később pedig Japán –, a keményvaluta pedig igen nagy értéket képviselt akkor. A gyár fénykorában mintegy 600 embert foglalkoztatott közvetlenül, és „itt nemcsak a falut kell nézni, hanem a vonzáskörzetét is: Recskről, Bodonyból, Parádfürdőről, de még Mátraderecskéről és Sirokról is ide jártak dolgozni” – mondja Szlovencsák úr, aki maga is 26 évet húzott le az egykori üveggyárban, először üvegfúvó, később szakoktatói minőségben. A szakoktatónak egyébként már a felmenői is ide tartoztak, üknagypapáját „üvegfúvó legény”-ként regisztrálja egy 1808-as dokumentum – s a faluban nem ő az egyetlen.
A Népszabadság 1975-ös tudósításában olvashatunk például Fényes Józsi bácsiról, akinek ősei 200 évvel korábban települtek ide Ausztriából, s azóta a család minden tagja itt kereste a kenyerét. Józsi bácsi akkor úgy nyilatkozott, hogy a szakma titka a szemmértékben rejlik – hiszen a kézimunka következtében nem lehet milliméterre ugyanolyan kelyheket készíteni. „Az avatatlan azt hiszi, majd szétszakadunk, úgy fújjuk a pipát, pedig csak szappanbuboréknyi energiát kell abba belefeccölni” – mondta annak idején a lap tudósítójának.
Senki nem gondolta ekkor, hogy a több száz év elnyomó államberendezkedését (s most már tudjuk: a Kádár-rendszert is) túlélt gyár kapujára épp a rendszerváltás révén beköszöntött szabadságban teszik majd fel a lakatot. A gyár 2005-ös bezárása előtt többszörös tulajdonosváltáson keresztül ment át – ennek cirkalmas történetét feltárni azonban most nem feladatunk. Tény, hogy 2003 volt az első veszteséges év, s noha a veszteséget két év alatt 430 millió forintra sikerült feltornázni, általános a vélemény, hogy a kudarcba fulladt kísérletek ellenére a gyárat meg lehetett volna menteni. „Én is ott dolgoztam, több mint 10 évet, az utolsó utáni pillanatokig. Sajog a szívem, amikor elmegyek a gyár előtt” – írja a témával foglalkozó internetes fórumon az egyik hozzászóló. Az emberek általában nem értik, mi történt itt, ahol a csőd után hulladékvas áron adták el az akár milliós értéket képviselő gépeket. A magára hagyott, egyre inkább romhalmazzá váló épület pedig nyílt sebként tátong Parádsasvár egyik végén, míg a másikon az ötcsillagos luxusszálloda rendezett környezettel díszeleg. Az évszázadok alatt felgyülemlett tapasztalatokkal és tudással felvértezett szakemberek az utcára kerültek.
2013. 06. 28. (XVII/26)
