A menekülttábor közrettegésnek örvend a környéken. A város szélén van, mégis közel egy lakótelephez, egy kertvárosi övezethez és a debreceni „rózsadomb” pereméhez. Eredetileg háromszáz emberre kalibrálták a volt szovjet laktanyából átalakított muszájodúkat, mostanra azonban majdnem ötször annyian lakják. Ennek primer oka, hogy – az Európai Bizottságnak köszönhetően – január elseje óta Magyarországon nem lehet idegenrendészeti őrizetbe venni, vagyis elzárni olyan külföldit, aki menekültnek vallja magát. A jó hír szárnyakat adott az unió felé igyekvő gazdasági és bűnügyi migrációnak. Afgánok, pakisztániak, szerbek, koszovóiak, albánok, egyiptomiak, afrikai országok lakói, csecsenek, grúzok landolnak a sokágyas barakkokban. Egy helyi anekdota szerint a jugó válság idején egy elmegyógyintézet összes lakóját buszokra rakták, és mi szépen befogadtuk őket.
A portás szerint a Belügyminisztériumtól kell engedélyt kérni, hogy bemehessünk, és még az épületet is tilos fotózni. Félti az állását, úgyhogy felírja a rendszámunkat, illetve a mikrofonos biztonsági kamerák miatt jó hangosan utasítja vissza a szolgálat lejárta utánra megcsillantott sörözést. Odabent zsúfoltság, szinte csak férfiakat és gyerekeket látni. A tábor bejáratához több göngyöleg üdítővel tekerő bringás arab pénzt szeretne a róla készült fotóért. Rendőrök érkeznek, ideje menni.
Egy kőhajításnyira három afgánnal elegyedünk szóba. A 19-es buszt várják, az egyetlent, ami a táborig megy. Ezen osztoznak a helybeliekkel, utóbbiak nagy bánatára. Alsó hangon is legalább fél mázsa lisztet és több karton kólának hazudott cukros üdítőt pakolnak a járdára. Egyikük a tradicionális afgán öltözetet viseli az elengedhetetlen szakállal, a másik kettő kínai boltból származó „európaibb” cuccot. A beszélgetés csak azután indul be, hogy elfogadok egy datolyát a felém nyújtott papírtálcáról. Mint utóbb kiderül, a rögtönzött vendéglátás a Ramadán aznapi böjtjének megtörését is jelenti. Bevallásuk szerint mindannyian a tálibok elől menekültek hazánkig, két hónapja vannak Debrecenben, és eszük ágában sincs továbbmenni. Munkában reménykednek, ha megkapták a státuszt, no meg feleségben, ha lesz pénzük. Egyelőre a család gondoskodik az anyagiakról, mutatja egyikük a Western Union átutalást. Aztán olyat látunk, ami Párizsban, Londonban vagy Bécsben már megszokott dolog, Magyarországon azonban még bizarrnak mondható: a hithű muzulmán váratlanul letérdel a buszmegállóban, és nekilát a kötelező esti imának.
2013. 08. 02. (XVII/31)
