Ramil Safarov 2004. január 11-én a NATO békepartnerségi programjának keretében érkezett három hónapos nemzetközi intenzív angol nyelvtanfolyamra a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemre. Magyarországi tanulmányainak ideje alatt érlelődött meg benne a gondolat, hogy a sok polgári áldozatot követelő 1992-es azeri–örmény fegyveres konfliktus (karabahi vérengzés) február 26-i évfordulóján elégtételt vegyen az azeri áldozatok miatt. Gyanúsítottkénti meghallgatása során elmondta: amikor megtudta, hogy a Magyarországra érkezett hallgatók között két örmény is van, kötelességének érezte, hogy az illetőket meggyilkolja. Tudatosan készült a bűncselekményre, s tudatosan választotta ki annak eszközét is. Tanúvallomásában arra is hivatkozott, hogy az örmények az ő családját is meggyilkolták a háború során. A halottszemle jegyzőkönyvi adatai alapján baltájával minimum tizenöt ütést mért áldozatára, melyet a tárgyalás során sem tagadott.
Beismerő vallomása, a tanúk kihallgatása, a szakértői vélemények, a felmutatott bűnjelek és az ismertetett iratok alapján a Fővárosi Bíróság 2006. április 13-án életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélte Ramil Safarov vádlottat, és a Fővárosi Ítélőtábla mint másodfokú bíróság 2007. február 22-én helybenhagyta az ítéletet. Ramil Safarov vallomásából teljes mértékben hiányzott a szánalom és a megbánás, sőt többször is utalt arra, hogy ha akkor és ott nem sikerült volna tettét végrehajtania, akkor később máshol mindenképpen megtette volna.
Az ítélet meghozatalát követően Azerbajdzsán egy 1983-as európai tanácsi egyezményre hivatkozva folyamatosan kérte az elítélt átadását annak érdekében, hogy büntetésének hátralevő részét azeri börtönben tölthesse. Ezt a magyar kormány rendre visszautasította – egészen 2012 augusztusáig. A bakui vezetés régóta készült Safarov szabadon engedésére és nemzeti hősként való ünneplésére. Ez a tény a 2004-es gyilkosságtól fogva nyomon követhető, ráadásul az átadás körülményei is ezt bizonyítják. A 2006-ban Azerbajdzsánban az év emberének választott Safarovnak külön repülőgépet biztosítottak, megérkezésekor azonnal kegyelemben részesítette az azeri elnök, megkapta nyolc és fél évi bérét, őrnaggyá léptették elő, s tiszteletére különböző ünnepségeket szerveztek. A gyilkos szimbólummá vált hazájában, akinek szabadon engedése – legalábbis az ország vezetésének megítélése szerint – javítja az azeri társadalom morális és lelkiállapotát.
A magyar Külügyminisztérium parlamenti államtitkára 2012. szeptember 3-án elismerte, hogy a kormány tisztában volt vele: Safarov akár kegyelmet is kaphat hazájában, ugyanakkor – állítása szerint – nem volt okuk feltételezni, hogy ez valóban meg is történhet. Addigra már százával érkeztek a bocsánatkérő levelek a magyar társadalom különböző szegmenseiből a hazánkban működő Örmény Kisebbségi Önkormányzatokhoz. A nemzetközi jogi aktus ellen a világ minden táján tiltakoztak: Indiában, Görögországban, Grúziában, Libanonban, Németországban, Csehországban és az Egyesült Államokban is. Washington aggodalmát fejezte ki a kaukázusi ellentétek újbóli fellángolásától tartva, és csakúgy, mint a korábban hintapolitikát folytató Moszkva, nyíltan az örmények pártjára állt. A megváltozott diplomáciai helyzet egyértelműen Örményországnak kedvezett, 2012 augusztusáig ugyanis Törökország, az Egyesült Államok, Izrael és az Európai Unió is az Azerbajdzsánt támogató országok között sorakozott fel.
Safarov kiadatása után feszültség keletkezett az Európai Unió keleti politikájában is. A karabahi rendezés ügye megtorpant, Brüsszel amiatt aggódott, hogy a magyar lépés következtében Európa közepén találjuk azt az igen mélyen gyökerező dél-kaukázusi konfliktust, melyet a diplomáciai erőfeszítések eddig több-kevesebb sikerrel elfojtva tudtak tartani. A magyar kormány ennek ellenére diplomáciai csatornáin keresztül külön kérte, hogy Safarov ügye ne legyen téma az uniós fórumokon. Hivatkozásában a miniszterelnök a nemzetközi jog szabályainak megfelelő eljárásról beszélt, s részéről lezártnak tekintette az ügyet. Szavai elhangzásakor azonban már fegyveres összeütközésre is sor került az azeri–örmény határon.
Az örmény–azeri konfliktus forrása a 4403 km2 kiterjedésű hegyi-karabahi terület birtoklásáért folyó harc. Ez jelenleg de jure Azerbajdzsán részét képezi, de facto pedig Örményország irányítása alatt áll. 1988-tól napjainkig a konfliktus több mint húszezer áldozatot követelt, míg a menekültek száma eléri a másfél milliót. A nemzetközi közösség, a nagyhatalmak és a nemzetközi szervezetek kezdetben egy belső konfliktusnak tekintették az ügyet, amely mára az egyik legkomplikáltabb etnopolitikai feszültséggé duzzadt. Oroszország, az Amerikai Egyesült Államok és Franciaország kiemelkedő szerepet játszott a két fél közötti közvetítésben az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet keretein belül. Először 1993 szeptemberében Moszkvában ültek le egy tárgyalóasztalhoz az azeri és a hegyi-karabahi vezetők. A két dél-kaukázusi állam közötti háborúnak főként orosz közbenjárásra az 1994. július 27-én megkötött fegyverszüneti megállapodás vetett véget. A fegyverszünet azonban nem oldotta meg a konfliktust, inkább patthelyzetet eredményezett.
Örményország és Azerbajdzsán vezetői 1999-től rendszeres találkozókat tartanak, ám ez idáig jelentősebb eredményt nem tudtak felmutatni. 2011 májusában ismét kudarccal ért véget egy azeri–örmény csúcstalálkozó, s a tárgyalások sikertelenségét követően újból fegyveres összeütközésre került sor Karabahban. Nemzetközi elemzők arról beszélnek, hogy noha a főszereplők látszólag az azeriek és az örmények, valójában maga Moszkva áll a feszültség eszkalálódásának hátterében. Oroszországnak továbbra is célja, hogy a posztszovjet térségben saját érdekeit tudja érvényesíteni a nyugati hatalmakkal szemben, akik a nyersanyagokban gazdag Dél-Kaukázus iránt tanúsítanak kitüntető figyelmet. A nagy olaj- és gáztartalékokkal rendelkező muzulmán többségű Azerbajdzsán azért is fontos stratégiai állomás Moszkva számára, mert potenciálisan veszélyeztetheti az Európa felé irányuló orosz energetikai elképzeléseket.
Míg a nyugati országok a válság miatt csökkentették katonai kiadásaikat, addig a posztszovjet térségben egyre nagyobbak a fegyverkezésre fordított összegek. A fegyverkezési versenyben Azerbajdzsán emelkedik ki, amely 2011-re hatvan százalékkal növelte az ország katonai kiadásait, s így a teljes költségvetésnek majd húsz százalékát fordította katonai célra. Baku azt kívánta elérni, hogy katonai kiadásai haladják meg az ellenséges államnak tekintett Örményország teljes éves költségvetését. Azerbajdzsán azonban hiába költ hatalmas összegeket katonai programjára: amíg Örményországban fennáll az orosz katonai jelenlét, nem valószínű, hogy Baku kockáztatna egy katonai támadást Jereván ellen. S mivel Abháziában és Dél-Oszétiában is jelen vannak az orosz csapatok, így a térség és Karabah ügyében is egyelőre Oroszország szándékainak megfelelően alakulnak a folyamatok.
Örményország és Azerbajdzsán lakossága körében készített közvélemény-kutatásokból világosan kiderül, hogy mindkét oldalon a negatív történelmi tapasztalatokat, az ellenérdekelt kormányokat és a külföldi nagyhatalmakat teszik felelőssé a konfliktus megoldatlanságáért. A szemben álló felek válaszadóinak nagy többsége a konfliktus tárgyalásos úton való megoldását támogatja. Arra a kérdésre azonban, hogy hajlandóak lennének-e részt venni katonai akcióban, illetve rokonaikat, családtagjaikat készek lennének-e a frontra küldeni egy esetleges katonai támadás esetén, az azeriek csupán 5,9 százaléka felelt nemmel. Pedig a két ország lakossága nem is olyan régen igaz barátságban élt egymással. Még 1988-ból is vannak olyan kézzel fogható bizonyítékok, melyek ezt támasztják alá: az erőszakos áttelepítések alkalmával azeri családok nagy számban bújtattak örményeket, s fordítva. Az 1990-es véres zavargások alkalmával sem voltak ritkák az ilyen gesztusok.
Különböző elképzelések születtek arra vonatkozóan, hogy Magyarország kormánya miért adta át Azerbajdzsánnak Safarovot. Voltak olyan feltételezések is, miszerint a két állam között megállapodás született, hogy Azerbajdzsán 2-3 milliárd euró értékben vásárol magyar állampapírokat a kiadatás esetén. Hivatalos álláspont szerint a magyar lépés nem volt üzlet tárgya, csupán hozzájárult az Azerbajdzsánnal építendő kapcsolatok erősítéséhez. Ennek egyik mementójaként 2012 decemberében, az azeri fővárosban megnyitották az első magyar kereskedőházat, és létrejött a Budapest–Baku közvetlen repülőjárat is.
Továbbá nem hivatalos értesülések szerint titkos háttértárgyalások zajlanak egy budapesti park létrehozásáról, amit azeri pénzből finanszíroznának, és ahová egy Aliyev-szobor is kerülhet. A világon szinte mindenhol (Mexikó, Volgográd) komoly tiltakozások kísérik a parkokba emelt elnöki szobrok megjelenését, s ahol lehet, időben meg is akadályozzák azt. Az azeriek azzal érvelnek a városligeti park felállítása mellett, hogy az örményeknek is van Budapesten közterük. Valóban van örmény elnevezésű köztér, azonban az azeriekkel szemben az örmények a honfoglalás óta az egyik nemzetalkotó kisebbsége az országnak, s ükapáik, nagyapáik 1848-ban és 1956-ban is készek voltak életüket és vagyonukat áldozni a hazáért. Az aradi vértanúk közül ketten is örmények voltak: Lázár Vilmos és Kiss Ernő. Emellett a magyarországi örményeknek önkormányzatuk, templomuk, kulturális központjuk, kiállításaik, újságjuk is van, sőt több évszázados múltjuk a magyar történelemben, tele hősökkel, nagy tudósokkal és művészekkel. n
(A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú „Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.)
2013. 08. 30. (XVII/35)
