– 1991 óta vagyunk hajléktalanok. Két évet az utcán töltöttünk, hetet pedig nejlonsátrakban vészeltünk át. Most egy lerobbant lőszerraktárban lakhatunk a telek tulajdonosának tudtával és beleegyezésével.
Hogyan kerültek az utcára?
– Egyszerűen: megszűnt a munkahelyünk 1989-ben a miskolci Lenin Kohászati Műveknél. A férjem 240 ezer forint, én meg 90 ezer forint körüli végkielégítést kaptam, s noha ez abban az időben jelentős összegnek számított, a lakásvásárláshoz kevésnek bizonyult. Feljöttünk Budapestre, hátha itt több lehetőségünk nyílik, azonban csak alkalmi munkákat találtunk. Az albérletezésben két év múlva elfogyott a tartalékunk.
Milyen munkákat vállaltak el?
– Szinte mindent, amit el tud képzelni: építkezés, tapétázás, takarítás, sittszállítás, kertgondozás stb. A Moszkva téren álltunk sorba, s miután a vállalkozók megismertek minket és a munkánkat, többször is visszahívtak. Az építkezésen például két géppel is dolgoztam, az egyikben betont, a másikban maltert kevertem. A betont kitalicskáztam, kivödröztem, csigán felhúztam, majd rohantam vissza a másik géphez. Híres emberek hűvösvölgyi és rózsadombi házán is dolgoztam.
Van valamilyen szakképesítésük?
– Képesítés szerint könyvelő vagyok, malterkeveréshez pedig nincs diplomám. A férjemnek csak nyolc általánosa van, azonban nagyon ügyes kezű, szorgalmas ember. Be vagyunk jelentve a Haller utcai munkaügyi központba, s tartjuk velük a kapcsolatot. Számtalanszor rákérdeztem már, miért nincs munka, de mindig azt a választ kaptam, hogy amikor állandó lakcímmel rendelkező családos embereknek vagy fiataloknak is híján a lehetőség, akkor mi mit várjunk?
Albérlet után jött az utca. Hogyan élték meg?
– Sok megaláztatással. Biztos ismeri azokat a nagy, kockás lengyel szatyrokat, olyanokkal jártunk. A rendőrök mindig gyanúsnak láttak minket, és az utcai forgalom kellős közepén is kipakoltattak. Mondtam, hajléktalanok vagyunk, és az egyik szatyrunk a konyhánk, a másik a szobánk, a harmadik pedig a fürdőszobánk. Erre azt felelték, ne szemtelenkedjünk. Nos, én nem szemtelenkedtem, hanem kiraktam az egyikből az ágyneműt, a másikból a tisztasági szereket, tiszta ruhákat, törölközőket, a harmadikból pedig az edényeket. Rendszeresen megtörtént ez, a legnyilvánosabb helyeken, és éreztük az arra járók megvetését. Amikor betelt a pohár, 1993 novemberében, azt mondtam a férjemnek, hogy csináljunk valamit, nehogy a hóba is ki kelljen raknunk a motyóinkat. Így jött a sátrazás.
Ez mit jelent?
– Vastag, fehér nejlonokat vettünk, s kezdetleges, kicsi gyorssátrat készítettünk a Tétényi fennsík egyik galagonyás területén. Először csak faágakra tettük, majd cölöpöt vertünk le, hogy biztosan álljon. Tetőszerkezetet is készítettünk, hogy a nejlon ne tudjon behajolni, zsinórokkal merevítettük, drótokkal erősítettük, hungarocell darabokkal körberaktuk, deszkával elszögelgettük, hogy megtartsa. Plédet raktunk alulra, függönyt felülre s a végén mű- és rendes virággal is díszítettük. Lomtalanításkor felvittük az ágybetétet, a szekrényt, a kidobott szőnyeget, én ott rendbe raktam, kitakarítottam, szép kis otthont alakítottam ki.
Nem volt nagyon hideg?
– Hidegnek hideg volt, de épp azokban az években dobták ki sorozatban azokat a nagyon vastag, meleg vasutas- meg kalauzkabátokat, amelyeket mi hasznosítottunk. Még dunyháink meg paplanjaink is voltak.
A vizet honnan szerezték be?
– Négy buszmegállóra attól a helytől van egy nyomós kút, onnan vittük fel. Egy nap egyszer fordultunk a férjemmel, és 60-70 liter vizet tudtunk felvinni kannákkal a kezünkben meg a hátizsákunkban. Ezzel mosogattam, főztem, ha volt mit. Amikor a sátrunkat valaki kirabolta, szétvagdalta, beljebb vonultunk, s onnan talán 500 méterre másik sátrat építettünk. Egész nyáron, amíg a zöld levelek eltakarták, nem volt semmi gond, de télen láthatóvá vált és ugyanúgy szétvagdalták. Kirabolták a harmadik sátrat is, és amikor megcsináltuk a negyedik sátrunkat, bajba kerültünk. Megjelent a terület gazdája egy rendőrrel, és megkérdezte, hogy mit keresünk itt. Bocsánat, mondtuk, nem tudtuk, hogy magánterület. S amikor elkezdtünk beszélgetni a gazdával, megenyhült felénk és adott egy lehetőséget. Ha normálisan viselkedünk és a területet rendben tartjuk, – mert addigra már széthordtak ott mindent a környéken –, maradhatunk. Így lett egy romos raktárhelyiségünk, amelyet rendbe hoztunk, s azóta nemcsak fedél alatt élünk, hanem szépen gyarapodtunk. Van már fatüzeléses sparheltünk, amely fűtéshez és főzéshez is kiváló. Tudtunk venni linóleumot is, a helyiségeket azzal fedtük le. Igaz, bármikor kirakhatnak minket onnan, de ez 13 évig nem történt meg és bízom benne, hogy ezután sem fog.
Hogy telik egy napjuk? Hol reggeliznek?
– Soha nem reggelizünk. Hajnal fél négy óra tájban elindulunk otthonról kukázni, mert csak így tudjuk megelőzni a kukásautót. A szemét között lehet műszaki cikket, ruhaneműt, könyveket és iskolai szereket találni, jó állapotút, amit a bolhapiacokon tudunk értékesíteni.
Üveget, ételt is gyűjtenek?
– Mi sohasem üvegeztünk, a kaját meg legfeljebb a kutyának adtuk. A mai napig így élünk, csak olyan dolgokat szedünk ki, amiket tudunk használni, vagy a bolhapiacon értékesíteni. Ez az önfenntartásunk alapja.
Melyik volt a legnehezebb nap vagy időszak?
– Amikor négy napon át egy szelet kenyerünk se volt. Pénzünk, tartalékunk elfogyott, ha nagyon éhesek voltunk, csapvizet ittunk. A negyedik napon azonban olyan területre tévedtünk, ahol kiskertek voltak. A férjem azt mondta, lesz, ami lesz, az se baj, ha lelőnek, de muszáj enni valamit. Kihuzigáltuk a krumplit a földből, és úgy ahogy volt, nyersen ettük meg – sírva.
Miért nem mentek el valamelyik ingyenkonyhára?
– Mi egyetlen ilyen helyre sem járunk. Nagy szégyennek éreznénk, ha ott kellene végigállni azt az irdatlan sort.
Melyik volt a legsikeresebb kukázási napjuk?
– Találtunk 750 ezer forintot a kukában, körülbelül 20 évvelezelőtt.
Viccel?
– Miért tenném? Valaki „Okos Tódor” kidobálta a borítékjait, az egyikben pedig benne volt a pénzköteg.
Ekkora összegből a ’90-es években egy kis lakást vehettek volna.
– Lehet, hogy kezdő hajléktalanokként buták voltunk, de mi becsengettünk a kuka melletti házba. Egy fiatalabb hölgy jelentkezett, mondtuk neki, hogy a kukájában találtunk egy csomó borítékot. Persze, hiszen az mind szemét – válaszolta. Felemeltem az ominózus, pénzzel teli borítékot, s mondom neki: ez is? Nézzen csak bele. S amikor meglátta, mi van benne, felcsillant a szeme.
Ennyi?
– Azt is hozzátettem, hogy – ne haragudjon – nem érzi-e úgy, hogy valamilyen jutalmat megérdemelnénk. Kivett a borítékból 10 ezer forintot és nekünk adta, majd becsukta a kaput. Nagy pénz volt akkor 10 ezer forint, mégis úgy gondoltuk, hogy nem lettünk túlfizetve. A férjem azt mondta, látod, annyit értél el, hogy kórencsáltál tőle 10 ezer forintot.
Mit jelent az, hogy „kórencsáltál”?
– Azt, hogy nem magától ajánlotta fel, hanem az én ösztönzésemre. Aztán volt olyan történetünk is, hogy lomtalanításkor gyufaskatulyában törtaranyakat találtunk, azért kaptunk 38 ezer forintot. Nem is olyan régen pedig a férjem lomtalanításból hazahozott egy csomó tollat meg egy fémcsipeszt, amellyel a pénzt lehet becsipeszelni a tárcába. Mivel én a Város Mindenkié csoportnál vagyok aktivista, minden szép tollra lecsapok, mert a munkámhoz kell. Ahogy azonban nézegetem a csipeszt, látom benne a próbát. Beviszem egy óra-ékszer boltba, mondják meg, mi ez. „Pénzcsipesz” – felelte egy fiatalember, én meg: „Nem úgy gondoltam. Arany-e vagy sem?” Nézi, reszelgeti, a főnöke is egy csomó helyen megkapargatja, s kiderül, hogy arany. Rárakja a mérlegre – és 58 ezer forintot kaptam érte. Ilyen váratlan dolgok bejönnek, no de hosszú évek alatt. Az elmúlt 21 évben több volt a nehéz nap, a nélkülözés, az éhezés.
Pedig most már a kukázást is betiltották.
– Igen, innentől vagyunk bajban, mert az új törvény a kukázást lopásnak minősíti, amely akár szabadságvesztéssel is járhat. A lomtalanítással kapcsolatban is úgy rendelkeztek, hogy amint valaki kirakja az utcára a cuccokat, az az FKF tulajdonát képezi, s annak általunk történő elvitele lopásnak minősül. Pénzbírságra vagy akár két évig terjedő szabadságvesztésre is ítélhetnek, ha elviszek valamit a kirakott lomok közül.
Hogy lesz a jövő?
– Ez a jó kérdés. Most, hogy a lomtalanítókat kriminalizálták, nem tudom, miből fogunk megélni.
Mit tegyenek azok a hajléktalanok, akiknek marad a tömegszállás és szintén jogszabály tilt el attól, hogy életvitelszerűen lakjanak bizonyos tereken, területeken?
– Nem tartom emberséges dolognak, hogy törvény által, erőszakkal akarják beterelni az utcán lakókat olyan tömegszállásokra, ahol sokszor még az ágy alatt is feküsznek hajléktalanok. Ráadásul ott nincsen magánélet, nincsen intimszféra, viszont vannak fertőző bogarak.
Ennek az üldöztetésnek az lesz a vége, hogy nagyon sok hajléktalan ki fog menekülni külterületekre, ahol azonban nem találja meg őket az ellátórendszer, illetve azok a jóakaratú emberek, akik segíteni tudnának rajtuk. Akinek nincs otthona, az csak az utcán tud élni, mert a város mindenkié. Az lenne a megoldás, ha tetőt adnának a fejünk fölé és lehetőséget arra, hogy megmutassuk, képesek vagyunk az emberhez méltó életre. Ha ez nem sikerül, csak ezután büntessenek. A tömegszállás azért sem megoldás, mert nincsen kivezető út belőle. Teljesen beragadnak oda a hajléktalanok.
Ha most találnának 750 ezer forintot, mit csinálnának?
– Azt hiszem, ma is megkeresném a tulajdonost és visszaadnám. Az az összeg azé, aki megdolgozott érte és én nem tudhatom, mire gyűjtötték. Pedig ahol régen kukáztunk, ott ma már paloták állnak és biztosan nem kenyérgondokkal küszködnek az ott lakók. Szerencsére azonban sok jóindulatú emberrel találkoztunk eddig, és ezt mi is jóval szeretnénk viszonozni. Remélem, hogy soha nem úszom el annyira, és nem fogok úgy lealjasodni, hogy a lelkiismeretem ellen cselekedjem.
2013. 10. 11. (XVII/41)
