Tomival először véletlenül találkoztunk – nemrégiben a Nemzeti Színházban. Előttünk ült édesanyjával, Sándor Erzsi újságíróval Peter Weiss A vizsgálat című darabját hallgatva. Köszöntéskor kedves, tünékeny mosollyal fordult félig felém ültében, aztán kezdődött a darab. Közben Erzsi néha fia füléhez hajolt, élő adásban közvetített, vagy Tomi kérdezett. Akkor még nem tudhattam, hogy történelem szakos hallgató ül előttem, s hogy legelőbb a második világháború története ragadta meg, mint annyi fiúgyermeket. Beszélő szoftverek segítségével tudta meghallgatni az egyetemi anyagokat. Felvételikor a vaksága miatt járó 40 pontot azért nem vehette igénybe, mert alapból maximális pontszámot szerzett. Azt sem tudtam róla, hogy zenészként fülhallása alapján blattol telibe mindent. (A családi tréfa szerint nem kizárható, hogy a világ első Grammy-díjas történészével van dolgunk.) Mindent megjegyez, amit hall. Budapest jó ismerője, mindenhová önállóan eltalál. Mos, főz, takarít, vasal. Nem a fogkefére nyomja a fogkrémet, hanem rögtön a szájába – egy vak ezt hamar megtanulja. Önállóan él. Ferencvárosi paneljében édesanyja alsó szomszédja. De rendszeresen összezárnak egymás érdekében.
Másodszor a „könyvben” találkoztam vele. Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám című szívizomlázkeltő, mégis kedves, derűs édesanyai memoárját „olvashattam elő”. A mű a napokban jelent meg. Erzsivel a 168 Óra című hetilap Gyulai Pál utcai szerkesztőségében dolgoztam együtt egy igen emlékezetes évet a kilencvenes évek közepén. Emlékszem folyosói beszélgetéseinkre, a nekem, huszonöt éves pályakezdőnek mindig jól jövő bátorító tanácsokra – sok más mellett Erzsitől.
Élményekben gazdag gyermekkorában történt, hogy Tomi a gyengénlátó fogalmat gyengédlátónak értette. Ki is mondta, máig ható örömet szerezve ezzel a humort minden körülmények között értékelő, abban tréfát nem ismerő családjának.
2013. 10. 31. (XVII/44)
