A 60 pontból álló terjedelmes dokumentum rég-óta esedékes gazdasági és jogi reformokat ismertetett, „döntő” szerepet hirdetve a piacnak, és az emberi jogok szempontjából is fontos változásokat ígért: többek között az egykerendszer lazítását, az 1958-ban Mao idején létesített átnevelő munkatáborok feloszlatását, a kivégzések magas számának csökkentését, a kínvallatások megszüntetését. Viszont alighanem csalódtak azok, akik politikai fordulatot képzeltek el, az egypártrendszer nyugati értelemben vett demokratizálását vagy liberalizálását remélték. A változások azonban így is mélyrehatóak lehetnek az előző tízéves periódushoz képest – mármint ha megvalósulnak. Ugyanis még a szorosan felügyelt kínai sajtó is jelzi, hogy a végrehajtás nem lesz könnyű és gyors, mert a sikerhez le kell küzdeni a belső ellenállást, a „rejtett érdekcsoportokat”, amelyek értelemszerűen éppen a hatalom falai mögött bújnak meg.
Hszi Csin-ping gárdája a Pekingben szokásos besorolás szerint az 1921-ben alapított párt vezetőinek immár „ötödik nemzedékét” alkotja. Egy-egy új összetételű csapat számára általában egy évig is eltart, hogy miután – jobbára az első két pártplénum során – betölti a fő irányító posztokat, a harmadik ülésen elfogadtassa öt vagy inkább tíz évre szóló célkitűzéseit. Legalábbis így alakult ez Hszi elődje, Hu Csin-tao és az őt megelőző vezető, Csiang Cö-min idején is. A Kínai Népköztársaságot a pekingi Tienanmen kapu emelvényéről 1949-ben kikiáltó Mao Ce-tung regnálását korántsem jellemezte ilyen szabályosság: az általa erőltetett „osztályharc” nyomán egymást követték a belső válságok, melyek gazdasági katasztrófába, éhínségbe, végül a tíz évig tartó „kulturális forradalom” abszurditásaiba sodorták Kínát.
Az egész ország fellélegzett, amikor az 1978-as „harmadik plénumon” a pragmatizmusáról ismert – „Mindegy a macska színe, ha megfogja az egeret” – Teng Hsziao-ping kerekedett felül, megnyitva a gazdasági felemelkedés hosszú periódusát, amelyet a világ a sajátos kínai államkapitalizmus korszakaként tart számon. Teng elutasította Mao radikális idealizmusát és mérhetetlen kultuszát, erőszakos tömegmozgalmait, amelyeknek maga is áldozata volt, miközben Maót (pontosabban az ő vezetésének első korszakát) továbbra is a párt 1949-es győzelmének és az állampárt folyamatos hatalmának jelképeként, megőrzendő sajtosságként kezelte. Már csak azért is, mert Teng nem nyugati értelemben vett demokráciát, hanem nyugati hatékonyságot kívánt teremteni: amikor a következő évtized végén a pártvezetést veszélyeztető demokráciamozgalom
2013. 11. 22. (XVII/47)
