A pesti nyelv mennyire sajátos jelenség? Van-e például berlini, párizsi vagy londoni nyelv?
– Minden bizonnyal van, a berliniről például könyv is született, London „nyelve” pedig azért sajátos, mert ott több mint 230 nyelvet beszélnek. A pesti nyelv fogalmát először Balassa József nyelvész használta, még a 19. század végén, majd az 1930-as években Bárczi Géza írt róla egy tanulmányt. Maga a kifejezés azokra a nyelvi sajátosságokra utal, amelyek a nagyvárosban kifejlődő szlengből, valamint a betelepülők és a csatlakozó települések lakosságának nyelvi szokásaiból erednek. Balassa idejében például Pesten még a legtöbben németül (is) beszéltek. Nem meglepő módon ezer argószavunkból 200 német eredetű (például svári – nehéz; ziher – biztos; grund – telek; stimfli – cigarettavég). Öt százalék a héber eredetű szavak aránya (meló – munka; haver – barát; hóhem – ravasz, okos; ajser – gazdag), az argószavak három százaléka pedig a cigány nyelvből ered (lóvé – pénz; sukár – szép; basavál vagy bazsevál – zenél; máró – kenyér). A nyolcvanas években pedig még palóc nyelvjárást is meg lehetett figyelni Rákospalotán, avagy ahogy a helyiek mondják: Régipalotán.
A városiasodás terméke az úgynevezett tolvajnyelv is, amely minden kultúrában megjelenik. Eredeti funkciója a titkosítás volt. Az aranyláncot azért nevezték fuksznak, hogy lehetőleg minél kevesebben értsék, miről is folyik a diskurzus két bűnöző között. Persze ezt ma már értjük, mint ahogy a tolvajnyelv számos más eleme is átszivárgott a köznyelvbe: fakabát (rendőr), kaptár (börtön), bedolgozó (betörő, tolvaj), dugulás (hallgatás) vagy kocsijátékos (autótolvaj). Ezen belül is sajátos terület a börtönszleng: bonts vitorlát (menj innen), fekvő nyolcast kapott (életfogytiglanra ítélték), vagy felültette a felhő szélére (megölte).
Egyébként melyik a helyes: pesti vagy budapesti? Mintha a pesti pejoratív változat lenne.
– A „pesti” a „budapesti” rövidítése, egy retorikai alakzat. Szoktuk mondani, hogy „pestiesen szólva”, de nem érzem, hogy ennek negatív éle lenne – azt viszont tapasztalom, hogy általában közhelyeket mondogatnak ennek címén. A fővárosiak egyébként önkritikusan azt szokták mondani, hogy mi csúnyán beszélünk, és vidéken beszélnek szépen. A vidékiek pedig sokszor épp az ellenkezőjét állítják. Mindenestre a pesti flaszternyelvben a „körúti dolog” annyit tesz, hogy „alpári”. Persze amikor ezt elmondtam a rádióban, a tiszaalpáriaktól tiltakozó levelet kaptam. A nyelv veszélyes fegyver.
Flaszterhumor
A pesti humorban is jelentős szerepet játszik a nyelv. A blogjában olvastam például a legújabb pesti szólást, miszerint „megyek a nemzetibe” – mármint a nemzeti dohányboltba…
– Ez olyannyira új, hogy a könyvembe sem tudott belekerülni, gyakorlatilag a trafikokkal egy időben született. Egy éve még mást értettek volna rajta. A humor antropológiai jelenség, a vicc alapvetően nagyvárosi műfaj: a monarchia három nagy központja, Bécs, Prága és Budapest egyaránt kiérdemelte a humor fővárosa címet. Nincs viszont debreceni, vagy gyöngyösi humor – talán azért sem, mert egy kisebb közösségben „veszélyesebb” politikai bonmot-kat elsütni. Márpedig a fő viccforrás mindig is a közélet volt – a tréfás helyzetek, illetve az ismert emberekről szóló anekdoták mellett.
A nyelvben vannak variálható elemek: a múlt század elején a mozi vagy a fagyi ugyanazzal az „-i” képzővel jött létre, mint manapság az ubi vagy a sali. Érdekes, hogy ez a jelenség a humorban is megfigyelhető: vannak poénok, amelyeket elsütöttek Horthyról, Rákosiról, Sztálinról és Kádárról egyaránt.
Egy interjúban említette, hogy miközben a kommunikációs csatornáink rendkívüli módon kibővültek, soha nem látott módon elszigetelődnek egymástól az emberek. Merre visz bennünket a digitális forradalom?
– Az internet a látszatkapcsolati hálók világa. A közösségi terek arra játszanak rá, hogy szeretünk emberekkel érintkezni: bizonyos kapcsolatokat kétségtelenül feléleszthetnek, vagy életben tarthatnak – ugyanakkor valós emberi közösség, úgynevezett „ötérzékes kommunikáció” megélésére mégsem alkalmasak. Hiába van az interneten „ezer” barátom, könnyen belátható, hogy ez lehetetlenség. Természetesen a felszínes valódi és internetes beszélgetés (csevegés) is betölt egy fontos szociális funkciót: olyan, mintha megsimogatnánk egymást. Ezt a gyerekek is gyorsan elsajátítják. Ugyanakkor ez az egyébként hasznos technikai lehetőség nem helyettesíti a személyes értő-értető kommunikációt.
A kíváncsi természetünknek eufórikus élményt okoz, amikor „zsezsegnek” körülöttünk az információk, de ezek egyúttal le is fárasztanak bennünket. Nem lehet megtakarítani a személyes kommunikáció fáradtságát, az odafordulást, az empátiát, mert akkor elveszítjük az embervoltunkat. Mari néni az életének 80 éve alatt szinte a faluját sem hagyta el, és csak a helyiekkel beszélgetett. Nem azt mondom, hogy ez az ideális, csak azt, hogy ami most van, az a ló másik oldala.
Milyen hatással van mindez a nyelvre, a nyelvhasználatra?
– Nem fogalmazzuk végig, amit mondanánk – mert ahhoz idő kell –, csak gyorsan belekapunk ebbe is, abba is. Ráadásul érzelmileg közlünk, nem fogalmi alapon. Az egyetemi szóbeli vizsgákon rendszeres tapasztalat, hogy a hallgatók bemagolnak ugyan valamit, azt esetleg el is mondják, de nem tudnak fogalmakat meghatározni, a mondanivalót szoros logika szerint rendezni, pedig ez az alapja minden komolyabb tudásnak. Nagyon jól el tudnak csevegni akár a tananyagról is, de az egész nem tükröz rendszerezett tudást. Ha valaki beszél, azt gondoljuk, hogy tud is, pedig ez sokszor nincs így. Ez az írásra is igaz: a hallgatók tele tudnak írni egy oldalt, ha ez a feladat, de ezekben gyakran egyetlen kulcsszót sem találni, vagy ha mégis, akkor nem kapcsolódik semmihez. Ez a mindennapi vitakultúránkon látszik: inkább érzelmi alapon vitatkozunk, azt gondoljuk, akkor tudunk meggyőzőek lenni, ha folyamatosan és erélyesen beszélünk, közbevágunk.
Az olvasással hogy állunk?
– A kutatások azt mutatják, hogy az internetes szövegeket nem lehet lineárisan olvasni – hiszen képek vannak bennük, sőt, mozgó reklámok –, ezért inkább csak „szkennelünk”, a lényeget próbáljuk meg kivenni a szövegből. Mindezt olyan gyorsan, ahogy csak lehet. Ezért már a nyomtatott sajtóban is egyre rövidebb írások jelennek meg, egyre bulvárosabban, egyszerűbben. Pedig vannak ügyek, amelyeket csak hosszú cikkekben lehet alaposan „megbeszélni”.
Érdemes még feladni az Egri csillagokat kötelező olvasmányként?
– Ha valaki az iskolában nem tanulja meg, hogy miként kell kezelni a nehezebb, összetettebb szövegeket, akkor soha nem lesz rá módja. Ma divatos kifejezés a játszva tanulás. Ez azonban súlyos félreértés, emlékeim szerint az iskola nem mindig élvezet. Szórakozva akkor lehet tanulni, ha az ember már beleásta magát az adott témába, de addig kemény munka és kitartás kell.
Elképzelhető, hogy annyira felgyorsul a kommunikáció, hogy kialakul a Mézga családban hallott „újmagyar” nyelv?
– Nyelvi változások mindig vannak, de ezeket nehéz előre jelezni. Az kétségtelen, hogy az ötvenes évekhez képest jelentősen felgyorsult a beszéd, és ezzel együtt a nyelvi változások is. A nagyszülők sokszor panaszkodnak arra, hogy nem értik a híreket, mert túl gyorsan mondják azokat. Még a Kossuth rádió hírolvasóit sem értik, akik pedig szerintem gyönyörűen beszélnek – bár a tanítványaim unalmasnak és lassúnak találják ezt a beszédmódot. Nekik a szünetek nélküli, elhadart hírek a „normálisak”, amelyek talán már nem is annyira a megértést szolgálják, hanem azt, hogy az informáltság illúzióját keltsék. Mindez az egymás utáni generációk közötti megértési problémára is utal, ami korábban elképzelhetetlen volt.
A politikai pártok nyilatkozatait olvasva, szóvivőiket hallgatva úgy tűnik, a közélet nyelve erőteljesen tart a kocsmai stílus felé: bűnözőknek titulálják egymást, mindenért a másik oldal a felelős, akiknek örökre „el kellene húzniuk”. „Nagyjaink” beszéde hat inkább a köznyelvre, vagy fordítva, ők táplálkoznak a köznyelvből, és azt adják, amijük van?
– Ez a kérdés egy nagyon régi alapvitára vezet vissza. Létezik-e mintaadó köznyelv, és kinek kell azt képviselnie , miközben a nagy többség egyszerűbb, esetleg vulgárisabb nyelvet beszél. Szerintem létezik, léteznie kell valamiféle normának (vagy mintának), amit hol az irodalom, hol a sajtó, vagy az államférfiak , tanárok, tudósok képviselnek. Ez mintha most eltűnőben lenne. A politikusok attól tartanak, hogy ha a nyelvezetük elüt attól, amit az átlagember használ, akkor érthetetlenek lesznek a választóik számára. Egy kemény beszólás erősebben hat, jobban megjegyzik, mint egy nyugodt, részletező magyarázatot.
Ha a közéletben is azt a nyelvet használjuk, amit a kocsmában vagy a focimeccseken, akkor azzal lenézzük, semmibe vesszük egymást. Próbáljunk meg ne csak az érzelmekre, hanem az értelemre is hatni, még akkor is, ha ez utóbbihoz nagyobb erőfeszítésre van szükség. Hiszek abban, hogy előbb-utóbb mégiscsak az lesz a vonzó, ha valaki nyugodtan, értelmesen megfogalmazza az üzenetét, és nem ugrik neki a másik torkának.
2013. 11. 15. (XVII/46)
