A tárcavezető helytállásának elismeréssel adózott Jean-Marc Ayrault miniszterelnök és Bertinotti megannyi minisztertársa is, története azonban ismét ráirányította a figyelmet egy jellegzetes – korántsem csak francia – közéleti dilemmára: a politikusok betegsége kényes téma marad, amely körül gyakori a ködösítés. A boldogult Leonyid Brezsnyev szovjet vezető vagy legutóbb a venezuelai Hugo Chávez is sokat mesélhetett volna hasonló gondjairól.
A francia V. Köztársaságban államfők sora igyekezett így-úgy rejteni a nyilvánosság elől, ha állapota rosszra fordult. Ideig-óráig valamennyinek – François Mitterrandnak éppenséggel több mint egy évtizeden át – sikerült is. Több idejük maradt, hogy beírják a nevüket a krónikákba, de ártottak is maguknak az utókor szemében. Személyes pozíciójuk megőrzését államérdeknek tekintve a demokrácia egyik alapvető követelményét vették semmibe, hiszen a társadalomnak joga van – lenne – arra, hogy tudja, milyen, mennyire megbízható kezekben van a kormányzás.
Az még talán indokolt, ha egy-egy kezelésről utólag adnak hírt: amikor például az V. Köztársaság első elnökén, Charles de Gaulle-on prosztataműtétet hajtottak végre, erről csak a sikeresen lezajlott beavatkozás után publikáltak közleményt. Az előkészületekről senki sem tudhatott: egy atomhatalom döntéshozójáról volt szó. A tábornok tizenegy év után maga köszönt le tisztéről, de nem egészségi okokból, hanem mert közigazgatási reformjának tervezetét elutasították a franciák, és mint a népszavazás előtt erre az esetre kilátásba helyezte, azonnal felállt székéből.
2013. 11. 29. (XVII/48)
